Sajtómegjelenések

Schellenberger, MÁV Szimfonikusok



2014.08.01


Az évad végén kitűnő szólistavendégeket látott vendégül a MÁV Szimfonikus Zenekar: Perényi Miklós, Menahem Pressler, Hansjörg Schellenberger - utóbbi két koncerten is fellépett. A hatvanhat esztendős oboaművészt nem kell bemutatni: hangszerének egyik legkiválóbb játékosa volt az elmúlt negyven évben, nem véletlenül töltött el 1977 és 2001 között negyedszázadot a Berlini Filharmonikusok szólamvezetőjeként - előbb Karajan, majd Abbado alatt. Amióta búcsút intett az együttesnek, szólistaként, kamaramuzsikusként és karmesterként járja a világot. Mielőtt bárki megróná, mert „hangszeres teljesítményének hanyatlása idején vette kézbe a karmesteri pálcát", illik leszögezni: Schellenberger oboázását ma is ámulva hallgatjuk, hanyatlásnak nála semmi jele - és már stúdiumait is részben karmesteri szakon folytatta a Musikhochschule München hallgatójaként.

Mint említettem, két estén lépett fel a MÁV Szimfonikusokkal - de korántsem azonos műsorral. Az első hangverseny a Zeneakadémián zajlott, ez volt a zenekar hozzájárulása az évad Strauss-megemlékezéseihez, műsoron két szimfonikus költeménnyel és köztük a ritkán hallható, kései Oboaversennyel. Ezt a koncertet Csaba Péter vezényelte, Schellenberger „csak" szólistaként lépett pódiumra - és ez volt a két koncert közül a jobb. Szívem szerint erről számolnék be, azonban a másik eseményről írandó kritikára kaptam felkérést. Ez sokkal kevésbé egyenletes színvonalú teljesítményt hozott - igaz, zenekar-pedagógiailag mindenképpen ez a program volt az érdekesebb. E második estén Schellenberger a műsort egy-egy Mozart-, illetve Haydn-szimfóniával keretezte, a keretben pedig a zenekar fúvós együttessé redukálódva egy Mozart- és egy Gounod-kompozíciót helyezett el - természetesen mindkét mű első oboaszólamát Schellenberger játszotta.

A műsor bevezetője nem volt más, mint Mozart legelső szimfóniája, a K. 16-os Esz-dúr. Megilletődve hallgatunk egy ilyen darabot, még akkor is, ha a nyolcéves Wolfgang „londoni szimfóniái" (lám, ő mindjárt ezekkel kezdte...) jó részének autográfja elveszett, más esetekben a megmaradt kézirat arról tanúskodik, hogy Leopold besegített a komponálásba. E szimfónia kézirata történetesen megvan, és az irodalom sem vonja kétségbe Mozart szerzőségét - de hát apai segítség akkor is elképzelhető, ha a kézírás nem tanúskodik erről. Nem is ez az izgalmas, hanem valami más. A kellemesen Christian Bachos, vonzó dinamizmussal, feszes ritmikával és élénk crescendókkal előadott, háromtételes mű Andante középtételében megszólal az a dó-re-fá-mi motívum, amelyet Mozart-monogramként ismer az utókor, s amely a Jupiter-szimfónia fináléjának (is) alapja. Így keletkezik tematikus híd K. 16 és K. 551, az első és az utolsó Mozart-szimfónia között. Machaut rondója jut eszünkbe, mely így kezdődik: ma fin est mon commencement - de így folytatódik: et mon commencement ma fin...

Ez a fellépés is bizonyította, hogy a MÁV Szimfonikusok olyan periódusát éli, mikor nagy eltérés mutatkozhat két koncert között, attól függően, ki vezényel. Csaba Péter képes összerántani az együttest, és legtöbbször a vonóshangzást-intonációt is sikerül kitisztítania. Schellenberger hiteles tempókat vesz, ritmikailag kitűnően egyben tartja a produkciókat, munkáját biztos stílusértelmezés és karakterizálás jellemzi - de keze alatt mind a Mozart-, mind a műsor végi Haydn-szimfóniában (c-moll, Hob.I:52) sokszor volt salakos a vonósok tónusa és hamis az intonációjuk. Viszont remek kamaramuzsikálást hozott aktív vezetésével a két fúvós mű, Mozart c-moll szerenádja (K. 388) és Gounod Kis szimfóniája - utóbbi a mozarti apparátust (két-két oboa, klarinét, fagott és kürt) a kor nagy fuvolása, Paul Taffanel kedvéért egy szép rajzú fuvolaszólammal koronázza meg. A MÁV Szimfonikusok fúvós válogatottja (Párkai Krisztina - fuvola, Kőrösy Miklós, Berta Beáta ­- oboa, Sándor János, Sólyomi Pál­- klarinét, Franczia Zsolt, Falusi Melinda ­- fagott, Kováts Imre, Farkas Tamás ­- kürt) európai színvonalon muzsikált.