Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2014. május 30.



2014.05.30


Pierre Pierlot, Heinz Holliger – nagy nevek az oboajáték legutóbbi fél évszázadának történetéből. Pierlot hajdan a vele egykorú Jean-Pierre Rampallal muzsikált együtt – immár egyikük sincs az élők sorában. A hetvenöt éves Holliger ma is aktív: a BMC-ben tavasszal hallhattuk kitűnő koncertjét a Fesztiválzenekar élén, akkor azonban „csak” karmesteri és zeneszerzői minőségében volt jelen – oboája, ha elhozta, tokban maradt. Nagy múltú oboás Hansjörg Schellenberger (1948) is, hiszen 1977 és 2001 között közel negyedszázadot töltött a Berlini Filharmonikusok kötelékében, Karajan (1977–89), majd Abbado (1989–2001) alatt s ebből huszonegy éven át (1980–2001) ő volt a szólóoboás. Hangszerének egyik legjobbja, aki, mióta közel másfél évtizede búcsút mondott egykori anya-együttesének, szólistaként, kamaramuzsikusként és karmesterként járja a világot. (Schellenberger nem hangszerére ráunva, idősödő fejjel vedlett át karmesterré: már a Müncheni Zeneművészeti Főiskolán is tanult vezénylést.) E hármas minőségében érkezett a MÁV Szimfonikusokhoz is: az együttes karmestere, Csaba Péter két koncertre hívta meg: az elsőn szólistaként szerepelt, egy oboaversenyt tolmácsolva, a másodikon két kamaraműben hangszerrel kezében fúvós együttest vezetett, két szimfonikus kompozíciót pedig karmesterként irányított. Beszámolóm az első estről szól.
Az est a MÁV Szimfonikusok megemlékezése volt a százötven esztendeje született Richard Straussról. A magyar zeneélet a jubileumhoz kreatívan és egészségesen viszonyult: az együttesek sorra rendezték az olyan koncerteket, amelyek körültekintően válogattak a zeneszerző életművéből. A Nemzeti Filharmonikusok két egymást kiegészítő ritkaságot szólaltatott meg, az Aus Italien című szimfonikus fantáziát, és a neobarokk-neoklasszikus Úrhatnám polgár szvitet, az Operaház bemutatott egy mifelénk eddig soha nem játszott darabot, Az árnyék nélküli asszonyt, a MÁV Szimfonikusok vezetője pedig egy gyakran hallható slágerdarab, a Till Eulenspiegel vidám csínyjei mellé két ritkábban felbukkanó művet mellékelt, amikor a Halál és megdicsőülés és az Oboaverseny előadása mellett döntött.
Felidézni sem tudom, mikor hallottam az utóbbit hangversenyteremben. A hangszer repertoárjának csodálatos gyöngyszeme – megérdemelné a sokkal gyakoribb megszólalást. Schellenberger, hogy a summázattal kezdjem, teljes értékű, eszményien tökéletes előadásban tolmácsolta. Ha az olvasó szokott hentesnél vásárolni, nyilván ismeri e szót: színhús. Ha nem tévedek, azt a húst értik ezen, amelyben egyrészt nincs csont, másrészt nyoma sincs benne semmiféle kellemetlen és nemkívánatos zsíros résznek, mócsingnak, ínnak vagy porcogónak – maga a gyönyörű, hibátlan homogeneitás, amellyel élmény dolgozni a konyhán. Ennek mintájára mondhatom, hogy Schellenberger oboájából a művész hatvanhatodik évén túl is kizárólag színhang árad. Semmi sustorgás, recsegés, mellékzörej, helyette telt, kiegyenlített, egészséges tónus, amelyhez alig kell vibrátó – nem is nagyon vibrál a mi nagyszerű mesterünk. És mindez, társulva persze a fürgén könnyed technikával, no meg a regiszterek álomszerű kiegyenlítettségével, melynek a nagy ugrások sem okoznak gondot: csak az alap. Mi épül rá? Ihletett, érett, bölcs és remek ízlés által szabályozott interpretáció.  Schellenberger, ez a kiváló muzsikus tökéletesen érzi és érti az idős Strauss kései zenéjének alkonyi derűjét, amely itt sokkal kevésbé rezignált válfajában jelenik meg, mint például a szintén kései Négy utolsó énekben. Fürge ritmika, éneklő dallamjáték, aranyló hang jellemezte a nyitó Allegro moderatót, lágy líraiság és képlékenység az Andantét – és nagyon friss, mozgékony muzsikálás a Vivace finálét. A lelkes ünneplést meghálálva a kortárs zene iránti élénk érdeklődéséről is ismert Schellenberger Benjamin Britten Six Metamorphoses after Ovid (Hat metamorfózis Ovidius nyomán) című szólóoboa-kompozíciójának (1951) 5. tételét, a Narcissust játszotta el ráadásként.
A két nagyjából egyívású, viszonylag korai szimfonikus költemény (Halál és megdicsőülés – 1888/89; Till Eulenspiegel vidám csínyjei – 1895) keretként fogta közre az 1945-ben keletkezett Oboaversenyt. Egyértelműnek érzem, hogy a két zenekari mű közül Csaba Péternek a rendkívül hálás Tillt sikerült jobban felépítenie és kidolgoznia. A Halál és megdicsőülés kezdetén érzékletesen hatott a sötét tónusú mélyvonósok lassú, amorf mozgása, hasonlóképp a fölötte megszólaló fafúvós szólók lágysága. A zene küzdelmes szakaszai kellő drámaisággal szólaltak meg, nagy és erős hangzás, életteli fokozások jellemezték az előadást. Ám a koncertmesteri szólók kissé nyúlósra sikeredtek, sok portamentóval, s a mély rézfúvók háza táján is akadt kuszaság és sutaság. A mű végén a Verklärung apoteózis-élményét viszont nagyszerűen sikerült Csaba Péternek reprodukálnia, remek fokozást építve fel és grandiózusan kitárva a hangzást. A Till Eulenspiegelben kitűnően sikerült a sok egymást követő szóló, élénk karakterizálás, lélegző formálás jellemezte az előadást. Telten és egészségesen szólalt meg a MÁV Szimfonikusok együttese, Csaba Péter vezénylését energia, humor és győzelmes szimfonizmus jellemezte – megszületett az a legyőzhetetlen életkedv és életöröm, amely e mű hiteles felidézéséhez nélkülözhetetlen.