Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2014. május 17.



2014.05.17


Egymást követő két napon, két különböző helyszínen szólaltatta meg, Takács-Nagy Gábor vezényletével, Perényi Miklós szólójával, Schumann és Dvořák műveiből összeállított műsorát a MÁV Szimfonikus Zenekar. Én a második, az Olasz Intézetben rendezett programot hallottam.
Úgy tűnik, sokat profitál az együttes abból, hogy nem egyetlen játszóhelyre koncentrálódnak a fellépései. Többször hallottam az együttest az Olasz Intézetben, többé és kevésbé emlékezetes produkciókkal. Ezek sorában azok közé tartozik ez a hangverseny, amelyeknél erősen érződik a játékosok akusztikai kontrollja.
Tény, hogy egy-egy zenekari muzsikus a maga hangszere mellől korántsem ideális módon hallja a kialakuló hangképet - mégsem mindegy, hogy milyen érzékenységgel hagyatkozik a karmester irányítására. Takács-Nagy Gáborral összeszokottan muzsikálnak (nagyrészt az ő érdeme a vonóskar ugrásszerű színvonal-növekedése), bármilyen stílusú művek szereljenek a műsoron. Az is tény, hogy – mint bármely zenekarunk számára – kivételes élmény Perényi Miklós szólóját kísérni.
Mindezek eredőjeként hatásos koncert jött létre. Kezdődött a szinte ismeretlen Schumann-nyitánnyal, a Julius Caesarral – amely közben, s főként utána még sokáig lehet elgondolkozni azon, vajon miért nem hallható sűrűbben. Jellegzetes „romantikus” alkotás, a monumentalitás iránti vonzódással, ugyanakkor az anyag gondos megmunkálásával. Minden előadó, legyen szólisztikus, vagy nagylétszámú szólam tuttistája, fontosnak érezhette játszanivalóját (hol dallamként, hol a masszív kíséret pilléreként), ráadásul nem csupán helyiértékét tekintve, hanem a folyamat egészében.
A műsor szívét-lelkét természetesen Dvořák Csellóversenye jelentette, amit hallgatva, könnyű volt megérteni az ellenállhatatlan muzsika lebilincselő hatását. Ilyenkor szeretné a hallgató, ha az elszálló hangok rögzítésre kerülnének – ezt a művet, ebben az előadásban, korántsem csupán emlék-felidézésként lenne érdemes újrahallgatni.
A műsorismertető is tartalmazta, s a közönséget (szokás szerint) megszólító karmester is felhívta a figyelmét egy érdekességre: ezt a versenyművet először a MÁV Szimfonikus Zenekarral játszotta Perényi Miklós, 1963 februárjában Nyíregyházán. A „csodagyerekből csodafelnőtt” evidenciáján túl tanulságos elgondolkozni azon is, hogy valamiféle különleges tehetség kérdése: fél évszázadon keresztül (!) repertoáron tartani egy kompozíciót anélkül, hogy akár csak nyomokban érződnék az előadásban a rutin, vagy legalábbis a megszokás. A megunhatatlan szépséget tálalta Perényi Miklós – tolmácsolásában ezúttal is ez tette kivételes élménnyé a gordonkaversenyt.
Érthető módon kicsit csökkent az intenzitás a második részre – vagy legalábbis a hallgatóság belefáradt a gyönyörködésbe. Talán az is hozzájárult, hogy Schumann IV. szimfóniájához kevésbé animáló bevezetőt kaptunk. Hogy mégsem az életrajz és életmű adatai-összefüggései foglalkoztatták a közönséget, hanem a tudnivalóról megfeledkezve lehetett belefeledkezni a muzsikába, az előadókat dicséri.