Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2014. április 24.



2014.04.24


A Szőke Tibor-mesterbérlet idei sorozatának 3. estjén szerepelt első ízben külföldi énekes szólista. A nemzetközileg elismert fiatal énekesnő, Jekatyerina Lekhina áriaestjeként hirdették, jogosan hiszen ő volt az est sztárja (a szó minden pejoratív felhangja nélkül). Aki végigtekint a műsoron, aligha keveselli, hogy két színpadralépése között többnyire volt egy zenekari részlet (betétszám). Rendkívüli koloratúr-készség és gyakorlat kell ahhoz, hogy győzze a különböző stílusú, más-más nyelven komponált áriákat. Lekhina azok közé a kisszámú fiatal énekesek közé tartozik, akikről már az első hang megszólaltatása előtt rendíthetetlen eltökéltséggel tudjuk, hogy színpadra termettek. Nemcsak vonzó külseje, remek alakja miatt, hanem azért, mert sugárzik róla, hogy imád énekelni, hallgatóság előtt szerepelni (s eközben jelenlétét sohasem érezzük hivalkodónak). Megszólaltatott egy-egy áriát Thomas-tól (Philine-ét a Mignonból), Bellini: Az alvajárójának címszerepéből (Amináét). Rimszkij-Korszakov operájából, Az aranykakasból a császárnőt idézte meg, majd az Éj királynőjének áriájával zárult a program első része (e szerepet alakította talán a világ legtöbb rangos operaházában). A szünet után oldottabban-közvetlenebbül vállalkozott a hallgatóság szórakoztatására. Kivételes élmény az előadásában Adél kacagódala (A denevérből), s ahogy a Tavaszi hangok című Johann Strauss-keringőben varázsol felhőtlen boldogságot a terembe. Massenet Manonjának részletét hallgatva kedvünk támad az egész opera meghallgatására, s a Candide-beli Bernstein-ária tette kerekké a programot – gondoltuk volna, ám szerencsére másképp lett: fáradhatatlanul tolmácsolta (a Nemzeti Hangversenyterem közönségének tomboló tetszésnyilvánítását kiváltva) azt a dalt, amelyet átiratok sokasága is népszerűsít: A csalogányt (Alabjevnek szokás leginkább magyarul írni a szerző nevét). Koloratúr-készségét csodáljuk, s hanganyagának tónusát – de elragadtatást leginkább azzal vált ki hallgatóságából, hogy már-már dalolás-jellegű közvetlenséggel szólaltatja meg a legigényesebb énekelnivalót is. Sztárként tündököl – ugyanakkor képes sugárzó zeneiségével („mosolygó hangjával”) a muzsikára irányítani a figyelmet.
Medveczky Ádám vezényletével remek kísérőnek bizonyult (mint már annyiszor) a MÁV Szimfonikus Zenekar, bár a ritkábban játszott számokban érezhetően kevésbé szabadon muzsikáltak. A műsor egészében kiemelt szerepet kapott a fuvola; a mindvégig megörökítésre méltó teljesítményt nyújtó Párkai Krisztina a ráadásszámban is méltó partnere volt az énekesnőnek. Általánosságban elmondható, hogy egységes színvonalon valósították meg a szóló-állásokat a fafúvósok. Az ütősök mellett a rezeseknek is elsősorban Gershwin örökzöldje adott hálás játszanivalót. És ezúttal is feltűnt, hogy a vonóskaron belül valamennyi szólam tud érzékenyen kísérni, így az I. hegedű-szólam is (akár énekes szólistát, akár valamely dallamjátszó másik hangszert kell). Bellini Normájának nyitányában pizzicatóik hozzájárultak az atmoszféra-teremtéshez. Medveczky irányítására jellemző, hogy kihozza mindenkori együttesének tagjaiból a kifejező előadásra törekvést. Nem kellett rajzolnia a dallamvonalakat, célratörő mozdulataival inkább a plasztikus formálást segítette. Az est második részében érezhetően felszabadultabb lett, ezzel összefüggésben még hatásosabban tudott gondoskodni a szólista és a zenekar együtt-lélegzéséről. A közvetlenség számlájára írható, hogy kicsit „elszámolta magát” a Diótörő-nyitánynál; a tündér-tánc mesejelleg érdekében olyan tempót vett, amely (az addigi játék-teljesítmény után) szinte megoldhatatlan helyzetbe hozta a fafúvósokat, miközben a hegedűsök és brácsások önfeledten muzsikáltak.
Szép este volt.