Sajtómegjelenések

Született mázlista / A 91 éves Menahem Pressler



2014.11.01

A világ előadóművészetének doyenje lépett fel a tavasszal a MÁV Szimfonikus Zenekarral: az 1923-as születésű Menahem Pressler Mozart utolsó zongoraversenyének magánszólamát játszotta. Pressler az 1955-től 2008-ig működő Beaux Arts Trió alapítójaként vált világszerte ismertté. Az együttes, bár hosszú története során akadtak tagcserék, állócsillagnak számított a kamarazenében. Amikor a trió hat évvel ezelőtt megszűnt, Pressler nem a visszavonulást választotta, hanem 85 éves fejjel pályát módosított: szólistaként, illetve szabadúszó kamarazenészként aktív maradt – és nem kevésbé sikeres, mint a korábbi évtizedekben. Viselkedése, szavai és játéka egyaránt arra utalnak, hogy a zene, a tevékeny muzsikálás tartja frissen.
A Magdeburgból származó Pressler bő fél évszázada él az Egyesült Államokban, de angol beszédében ma is jól kivehető a német akcentus, sőt bizonyos fordulatokat önkéntelenül is németből tesz át angolra, tükörfordítással. A beszélgetést a maga szelíd, tapintatos módján végig ő irányítja.

– Akadt-e ön előtt is muzsikus a családban?
– Csak apám, aki igen gyengén hegedült. Én is elkezdtem hegedűórákat venni, a fivérem pedig zongorázni tanult. Csakhogy mikor átjött hozzánk a tanár – ez még Magdeburgban történt –, a testvérem már mindig fáradt volt, úgyhogy a hegedűórám után a zongoraleckét is én kaptam. Tulajdonképpen mindkét hangszerrel szépen haladtam, de apám azt mondta, ez így nem megy, hiszen iskolába kell járnom, meg más feladataim is vannak, válasszak a két hangszer közül. Így maradt meg a zongora. Szerencsémre Kitzel tanár úr igen kedves és nagyon bátor templomi orgonista volt, az 1930-as években is el mert vállalni egy zsidó fiút.

– Életrajzai 1939-re teszik az emigrációját.
– A szüleim látszólag nyaralni indultak velünk Triesztbe, három héttel a háború kitörése előtt, vagyis augusztusban. Szerencsénk volt, hogy ki tudtunk jutni Németországból. Apám megszerezte a vízumokat, és máris utaztunk tovább Haifába, Palesztinába. A hajónk nem is tért vissza Európába, ahol másnap tört ki a háború. Az emigráció persze a felnőttek döntése volt. A kristályéjszakán (1938. november 9–10. – a szerk.) apám üzletét szétdúlták. Amolyan átlagos zsidó férfiruha-kereskedés volt, amiből tizenkettő egy tucat. Anyám az események ellenére valami kedvező fordulatban reménykedett, de ilyesmi nem következett be. Így hát eldöntötték, hogy indulunk, csak azt nem tudtuk pontosan, hogy hová. Sajnos a nagyszüleim, számos nagybátyám, nagynéném a más rokonom nem volt ilyen szerencsés, és elpusztították őket a koncentrációs táborokban.

– Amikor Palesztinába értek, már nyilván jól zongorázott.
– Igen, addigra elég jól játszottam, és gyorsan haladtam a tanulással – nem csak zenei értelemben, ugyanis a kezemnek sem esett nehezére a mozgás; technikai nehézségeket nem tapasztaltam. Nagy öröm, hogy ez máig megmaradt. Igaz, tanultam is becsülettel. Nem kevés tanárom volt, köztük sok egészen kiemelkedő – ebben is szerencsém volt.
Megérkezésünk után Palesztinában furcsa betegséggel kellett megbirkóznom: egy ideig szinte egyáltalán nem voltam képes enni. Apám semmit sem tudott a pszichológiáról, én sem – szerintem magát a szót sem ismertük még. Ő arra gondolt: mivel ez a fiú tehetséges, azt hiszi, mindent megengedhet magának, és emiatt nem eszik. Közben egyre inkább legyengültem. Elég az hozzá, hogy valami szanatóriumfélébe vittek, ahol elsősorban a zene gyógyított meg. A későbbiekben már úgy éreztem, Palesztinában az enyéim között vagyok, hogy tanítanak, támogatnak, védelmeznek, szeretnek – egyszóval hogy szükség van rám. A konzervatóriumban része lehettem egy tehetséges muzsikusokból álló fiatal társaságnak. Csodálatos időszak volt. Ezért is változtattam nevet: eredetileg Maxnak hívtak, de amikor elindultam Palesztinából Amerikába, hálám jeléül Menahem lettem.

– Említene egy-két nevet az akkori tanárai közül?
Palesztinában nagyszerű professzoraim voltak. Az egyik legfontosabb a magyar Pártos Ödön, brácsaművész és zeneszerző, a konzervatórium későbbi igazgatója: hozzá jártam kamarazenére, és nagyon szerettem. Zongorát Leo Kestenbergtől, a Filharmonikusok igazgatójától tanultam. Vele utaztam életemben először – 1946-ban – az Egyesült Államokba. Nem az ő révén, de az ő társaságában indultam San Franciscóba, a Debussy-zongoraversenyre. Az az igazság, hogy halvány fogalmunk sem volt Debussyről, se neki, se nekem. De mellém szegődött a szerencse. (A szerencse egyébként is mindig hatalmas szerepet játszott az életemben, a feleségem mázlistának [Glückspilz] szokott nevezni.) Az történt, hogy megérkezett Palesztinába egy francia zongoraművész, Paul Loyonnet, aki sokat lépett fel a Filharmonikusokkal, s emiatt a felkészüléshez szüksége volt egy másik zongoristára, aki a zenekar szólamait játszotta. Kért valakit a konzervatóriumtól, és az iskola engem küldött. Kísértem a Második Saint-Saëns-koncertet és Beethoventől az Esz-dúrt. Azt mondta, nem is rossz, amit csinálok. Meséltem neki, hogy indulok a Debussy-versenyen, ő pedig kérdezte, mit ismerek a zeneszerzőtől. Bevallottam, hogy csak a Holdfényt meg az 1. arabeszket. Elnevette magát, és azt kérte, másnapra vigyek neki négy Debussy-prelűdöt. Végül hat alkalommal tartott órát nekem, én pedig megtanultam tőle, hogyan kell olvasni egy Debussy-kottát, milyen a zongorán a debussys hangzás. Lázasan tanultam a darabokat, de e nélkül a hat óra nélkül soha semmire sem mentem volna. Végül San Franciscóban én kaptam az első díjat. Egyébként a verseny után… elmesélhetem?

– Örömmel hallgatom.
– Szóval a San Franciscó-i versenyt követően New Yorkban a Peter Stuyvesant szállóban laktunk, ahol akkoriban Artur Schnabel is, akinek mindig csodáltam a játékát. De azután, ami ott történt, már nem kerestem a társaságát. Tehát a verseny után összefutottam Hauser Emillel, a Budapest Vonósnégyes alapító primáriusával, aki a versenygyőzelem utáni terveimről kérdezett. Mondtam, hogy sokat kell még tanulnom, és ha egy mód van rá, Schnabelhez szeretnék járni. Nahát, ma este olyan helyen vacsorázom, ahol ő is ott lesz, felelte Hauser, beszélek vele. Másnap meséli, hogy igen, megvolt a vacsora, és ő be is ajánlotta az izraeli fiatalembert, aki megnyerte a Debussy-versenyt, mire Schnabel: de hiszen Debussyt mindenki tud játszani! No, attól fogva nem vágytam rá. Ugyanabban a szállodában laktunk, sokszor láttam őt a liftben, és persze a megjegyzése is csak bon mot volt, de ezek után eszembe se jutott odamenni hozzá és szóba elegyedni vele. A játékát továbbra is csodáltam, de közeledni nem akartam hozzá.

– Lassan ott ragadt Amerikában.
– Igen, de Bloomingtonban csak 1955-ben telepedtem le – abban az évben alakult a meg Beaux Arts Trió is. Eleinte szólistaként működtem, mint turnézó hangverseny-zongorista. Azután kapcsolatba kerültem a Metro–Goldwyn–Mayer céggel. Volt egy filmjük, a Szerelmi dal a Schumann házaspárról és Brahmsról; kíséretként Artur Rubinstein zongorázott benne. A filmgyár saját gyűjteményt akart a zeneszámokból, hogy bármikor felhasználhassa őket. Kiderült, hogy ismerem ezt a repertoárt, és amikor az MGM létrehozta a saját lemezcégét, sok felvételt készített velem. Telt-múlt az idő, és egy napon azzal fordultam az igazgatóhoz, hogy szeretnék felvenni néhány Mozart-triót. „Semmi akadálya, csak szerezzen maga mellé két embert” – hangzott a válasz. Persze könnyű ezt mondani: én nem Amerikában nőttem fel, nem is volt hozzá elegendő ismeretségem. Egyik barátom felhívta a figyelmemet egy orosz születésű francia hegedűsre az NBC Szimfonikus Zenekarából, aki zsidó lévén szintén a háború elől menekült el. Az együttes hangversenymesterére gondolt. No, itt ismét működött a Glückspilz-effektus. Az illető fenomenális muzsikusnak bizonyult, vonósnégyes-múlttal (Calvet Kvartett) és fényes jelennel, ráadásul Toscanini mellett dolgozhatott. Összeültem hát vele, azaz Daniel Guilet-vel, valamint Bernard Greenhouse csellistával. Éreztem, hogy ez egészen különleges trió-összeállítás, de a megállapodásunk csak arról szólt, hogy eljátsszuk a Mozartokat, aztán viszontlátásra. Közben Charles Munch felhívta Guilet-t, mert szüksége volt egy beugró trióra Tanglewoodban. „Játsszák a Beethoven-triókat?” – kérdezte Munch. „Mi sem természetesebb” – felelte Guilet, azzal mint az őrült, elkezdtünk próbálni, hiszen addig hozzá se nyúltunk Beethovenhez. A siker akkora volt, hogy a tervezett hat hangversenyből hetven lett! Igaz, olyan gyengén fizettek, hogy kénytelenek voltunk kocsit venni, és repülőgép helyett azzal közlekedni. Egymás közt úgy állapodtunk meg, hogy nem vagyunk hajlandók 800 kilométernél többet autózni egyetlen fellépés előtt, ilyen gyenge honoráriumért.

– Súrlódásmentes volt az együttműködésük?
– Guilet nagyszerű muzsikus volt, élvezet volt együtt játszani vele, de a munkában nem ismert pardont – Churchill nyomán mondom, hogy patakokban folyt vér, verejték és könny a próbákon. Mondjuk én hozzá voltam szokva az ilyesmihez, sok olyan tanárhoz jártam, aki kereken megmondta a véleményét, meg az önkritikám is működött. Bezzeg Greenhouse! Övé volt minden idők egyik legszebb csellóhangja Amerikában, viszont a neveltetése miatt mindig sértésnek vette Guilet megjegyzéseit. Hatalmas csatákat vívtak egymással, és igazán méltónak kellett lennem a Menahem névre, ami azt jelenti: vigasztaló. Ezzel együtt be kell vallanom, hogy tulajdonképpen Guilet-től tanultam meg, mi a triózás. Neki köszönhető, hogy azonnal nagy sikereket arattunk – tőle azonban nemigen hallottunk dicsérő szót. „Ennél jobban csak nagyobb gázsiért vagyunk hajlandók játszani” – ez volt a legtöbb, ami elhagyta a száját. Tizenegy év elteltével Guilet kivált az együttesből, ekkor társult hozzánk Isidore Cohen, és ekkortól lettem én az első az egyenlők között.

– Könnyű szívvel adta föl a szólókarriert a trióért?
– A menedzserem szólt, hogy nem lehetek egyszerre szólista is meg kamarazenész a trióval, mert nem fogom bírni. Szerencsére volt annyi eszem, hogy felismerjem: a triónk valóban nem mindennapi képződmény, úgyhogy a kamarazene mellett döntöttem. Egyébként nem sokkal a Guilet–Cohen-váltás előtt felhívott Gregor Pjatigorszkij, aki még Philadelphiából ismert (ott debütáltam Ormándy Jenő vezényletével Schumann Zongoraversenyében), és megkérdezte, lemezre venném-e vele és Jascha Heifetzcel az Esz-dúr meg a G-dúr triót Beethoventől (op. 1, no. 1 és 2).

– Erre lehetetlen nemet mondani.
– Nem éppen. Azt mondtam a telefonba: drága Pjatigorszkij úr, maga most azt ajánlja nekem, hogy töltsek el egy éjszakát a legszebb nővel a világon. Csakhogy én már nős ember vagyok. És maradtam a saját triómnál. Természetesen vérzett a szívem, hogy kihagyok egy ilyen lehetőséget, de úgy éreztem, nem tehetek másképp. Később persze jártam Heifetznél Hollywoodban, együtt ettünk, pingpongoztunk, játszottunk kétzongorás darabokat.

– Hogyan telepedett le éppen Bloomingtonban, Indiana államban?
– 1955-ben tanári állást ajánlott a dékán az Indiana Egyetemen. Eredetileg egy barátomat hívták, de ő – becsületszavamra mondom – a horoszkópjára hivatkozva nem vállalta el. Én meg szabadkoztam, hogy sok a hangversenyem, hogy rengeteget kell tanulnom, gyakorolnom, hogy nem ismerem jól az anyagot, amit tanítani kell – végül aztán beadtam a derekamat, és kaptam is egy kis gyakorlóhelyiséget az alagsorban, rögtön a vécé mellett, úgyhogy a hallgatók elég gyakran nyitottak be hozzám tévedésből. Mégis Bloomingtonban ragadtam, nagyszerű társaságban: ha már Budapesten vagyunk, legyen elég Starker János vagy Sebők György nevét említenem. Eleinte nehéz volt, úgy éreztem, én kapom a világ leggyengébb tanítványait. Némelyikük a kottát is alig ismerte – vagyis az egyetem még távol állt attól a színvonaltól, amely miatt ma mindenütt ismerik. De utóbb annyira jól éreztem magam, hogy senki sem tudott elcsábítani. A Texasi Egyetemen azt mondták, mutassam meg nekik az utolsó fizetési csekkemet, és ők megduplázzák az összeget, de nem kértem belőle. Később nagyszerű zongorahelyiséget kaptam Bloomingtonban, de csak úgy fogadtam el, ha saját parkolóhelyet is kapok. Mert hamarabb lesz az ember rektor egy amerikai egyetemen, hogysem parkolóhelyhez jusson. De mit tesz az idő és a kor: megkaptam.

– Milyen fordulatok jellemezték a trió életét?
– Igazság szerint attól fogva, amikor már eldőlt, hogy egy trióban leszek muzsikus, és Guilet jóvoltából magához a triózáshoz is konyítottam, a Beaux Arts Trió élete nem volt túl izgalmas. Akadtak tagcserék (Guilet és Cohen után Ida Kavafian, Yung Uck Kim és Daniel Hope hegedült; Greenhouse-t követően Peter Wiley és Antonio Meneses gordonkázott az együttesben – a szerk.), de elsősorban sokat dolgoztunk. Szerencsére nem minden eredmény nélkül. A világ minden sarkában játszottunk, és elnyertük az összes elnyerhető díjat. A Gramophone a 20. század legjobb hangfelvételeinek virtuális könyvtárába beválogatta a Haydn-összesünket. A kamarazenélés zsinórmértékének neveztek bennünket. De nincs értelme folytatni, elég az hozzá, hogy szép pályafutás volt. Utolsó hangversenyünket 2008 szeptemberében adtuk Luzernben.

– Hogyan szűnik meg egy ilyen patinás együttes?
– A hegedűsünk, Daniel Hope – rendkívül kedves fiú és kiváló zenész – elém állt, és azt mondta, ne haragudj, Menahem, de annyi más feladatom van, hogy nem megy tovább. És akkor úgy éreztem, az a megoldás, ha megszüntetem a triót. 53 év után! Tovább voltunk a pályán, mint a Rolling Stones.

– És miként lett ismét szólista?
– Azt nem tudnám megmondani… Az biztos, hogy nem törekedtem rá, hanem csak megtörtént velem. A Glückspilz megint jól járt. Először az Emerson Vonósnégyes kért fel, hogy Salzburgban játsszam velük két Mozart-kvartettet. (A tagok valaha a tanítványaim voltak.) Aztán fölhívtak Bécsből, nem tudnék-e beugrani a Konzerthausban Mitsuko Uchida helyett. Schubert-estet adtam csaknem kétezer ember előtt, a kritika meg olyanokat írt, hogy Wilhelm Kempff óta „kellett nélkülözniük” ezt a fajta zongorahangot, meg hogy a végén nem egy öregember iránti tiszteletből állt fel a közönség, hanem a Schubert-játékom miatt. De csak most jön a java! A 90. születésnapomra az amszterdami Concertgebouw-tól kaptam felkérést, Trevor Pinnock dirigált, ott is a K. 595-ös B-dúr zongoraversenyt játszottam Mozarttól, mint itt, Budapesten. Még Amszterdamban keresett Szentpétervárról Valerij Gergijev, hogy lépjek fel a Mariinszkij Színházban. Emiatt hagytam veszendőbe menni a haza szóló repülőjegyemet, és indultam Oroszországba. Közölték velem, hogy Gergijev nagyon elfoglalt, ezért a szólistáira csak félórányi próbaidőt szán. A K. 453-as G-dúr zongoraverseny volt műsoron. Gergijev eleinte mindent kifogásolt, hangerőt, tempót egyaránt. Mivel az én orosztudásom csupán a Sto eto? Eto karandas! dialógusig terjed, fordította a szavaimat a zenekarnak. És, csodák csodája, hatvan percig tartott a próba! Ráadásul a szállodában hírnök jő és jelenti: Gergijev egy második próbát is akar, inkább elhalasztja a koncert kezdését fél órával.

– Tehát higgyük el, hogy valaki 85 évesen sodródni kezd az élettel, és szólista lesz belőle?
– Nézze, az életemnek az ad értelmet, hogy imádom a zenét. Legyen az próba, gyakorlás, fellépés vagy tanítás – mindet szeretem.

http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=3944