Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikusok - 2014. szeptember 23.



2014.09.23

Sportnyelven szólva már az évadnyitó hangversenyen „begyújtotta a rakétákat” a Csaba Péter vezényelte MÁV Zenekar, és teljes bedobással indította az együttes az idei szezont. Vonzó és nagyszabású műsort választottak, ráadásul a nyitány-operaáriák-szimfónia szerkezetű program szólistájának egy világsztárt, az amerikai születésű Helen Donath-ot sikerült megnyerni. Mielőtt a koncert érdemi része elkezdődött volna, azt is megtudhattuk, ki nyerte el idén a zenekar muzsikusai közül az Évad zenekari művésze, illetve a Kiváló zenekari művész megtisztelő címet. Előbbit Párkai Krisztina fuvolaművész kapta, utóbbit pedig Szalai László hegedűművész. Az elismerés azért is egyedülálló és értékes a díjak és címek világában, mert a díjazottakat az együttes titkos szavazással, munkájukat közelről ismerve, „belülről” értékelve választotta meg.
    A koncert fénnyel és pompával indult: Wagner egyetlen vígoperájának, A nürnbergi mesterdalnokok nyitányával. Ahogy az operarendezők ilyenkor általában ünnepélyes menetben felvonultatják a színpadon az összes szereplőt, úgy a zene is kiváló alkalmat biztosít a zenekar nagy hangszercsoportjainak a bemutatkozásra. Szólóznak a fafúvók, középpontba kerülnek a rezek és az ütők, mindezt a biztos alapot jelentő vonóskarra építve. A nyitányban itt és most minden a helyén volt: pregnáns ritmikával és tisztán szólt a zenekar, szépen megrajzoltak voltak a szólók és zengtek a tuttik. Emlékezetesen fényesen szárnyaltak a trombiták a fanfárban, pajkos volt a fafúvók megszólalása, és különösen szép hangon szóltak a mélyvonósok. A közel tízperces wagneri dicsőségzene végére pedig teljesen magától értődően született meg a konklúzió.
    A közönség – érthető módon – nagy érdeklődéssel és érezhető izgalommal várta Helen Donath fellépését, hiszen személyében világhírű szopránénekes lépett a Zeneakadémia pódiumára. Az 1940-ben született művésznő külső megjelenésében is fiatalos (a középerkélyről nézve legalább tizenöt évet letagadhatott volna), énekhangja pedig még most is elképesztően üde. Tanítania kellene, hogyan lehet így megőrizni a voce frissességét. Négy áriát énekelt Puccinitől, négy különböző operából. A slágerekké vált szopránáriák (a naiv Lauretta áriája a Gianni Schicchiből, a kacér Musette keringője a Bohéméletből, a tisztalelkű Tosca imája és az alázatos szerelemmel szerető Liu megrendítő áriája) segítségével Donath a szerelem négy arcát mutatta meg. Technikája tökéletes és lenyűgöző volt, és az is, ahogy jelmez és díszlet nélkül is az adott opera világába varázsolta hallgatóit. A tapsokat egy Richard Strauss-dallal (Zueignung) köszönte meg. Ennek utolsó szavait (Habe Dank) magyarul énekelte (Köszönöm), amire – ha lehet – még az előbbinél is nagyobb ovációval válaszolt a közönség.
    A szünet után a romantika hatalmas monumentuma, Liszt weimari korszakának legjelentősebb alkotása csendült fel, a Faust-szimfónia. Néha évekig nem lehet hallani a művet, most pedig röpke egy hét leforgása alatt másodszor is, ráadásul még a helyszín is megegyezett. (Pontosan egy héttel ezelőtt Vásáry Tamás vezényletével az Óbudai Danubia Zenekar és a Honvéd Férfikar szólaltatta meg a szimfóniát.) Persze, ahogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, úgy ez a megfogalmazás is más volt, mint egy héttel korábban. Már csak azért is, mert ezúttal a kompozíció 1854-es változata hangzott el, nem pedig az 1857-es. (A kettő közti leglátványosabb különbség, hogy az első megfogalmazásból még hiányzik a három évvel későbbi verzióban már meglévő tenorszólós-férfikaros befejezés, Goethe Corus mysticus-ának megzenésítése.) Liszt zsenialitásának bizonyítéka, hogy zenekari magnum opusát a hallgató akkor is élvezheti, ha semmit sem tud a Faust-legendáról. Az irodalmi háttér ismerete persze teljesebbé teszi az élményt, de mindenekelőtt az igényes megszólaltatás az, ami a legfontosabb. Ezt pedig ezen az estén megkapta a Zeneakadémia közönsége. Talán csak az 1. tétel lassú tempói tűntek eltúlzottnak és ez okozhatta a tétel ívének széttöredezettségét. Részleteiben azonban ez a tétel is rendben volt, igényesen rajzolódtak ki az egyes motívumok. Hatásos volt például a szenvedély-motívum ábrázolása és valóban grandioso a rezek által interpretált büszkeség motívuma. A Gretchen-tétel kidolgozott kamarazenei részleteivel vált emlékezetessé: a főtéma először az oboa-brácsa kettősén hangzik fel, később ugyanez fafúvós-kvartetten, majd négy szólóhegedű húrjain. A Margit-téma különböző felrakásai magabiztosan, tiszta intonációval hangzottak el, és megmutatták, milyen remek szólisták vannak a zenekarban. A 3. tétel Mefisztójának megformálása mindig izgalmas kihívás. Nemcsak technikailag roppant nehéz eljátszani, hanem a zenei megfogalmazás is nagy igényeket támaszt az előadóval szemben. Szellemileg is megerőltető, hiszen ez a mostani előadás közel nyolcvan perces koncentrációt igényelt az előadóktól (és természetesen a hallgatóktól is). A tagadás szellemének alakja pedig megjelent: kellőképpen csúf, gonosz és torz volt, gúnyolódott és rombolt, poklot és mennyet jártunk be a végig kitűnő formában játszó MÁV Zenekar és karmestere előadásának köszönhetően. Csaba Péter odaadó vezénylésével hatalmas távlatokat mutatott fel, nemcsak a szimfónia dramaturgiájában, de a zenekar jövőjét illetően is.

http://www.aho.hu/tartalom/mav_szimfonikusok_-_2014_szeptember_23_/495