Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2014. október 31.



2014.10.31

Az elmúlt években jó párszor volt lehetőségem beszámolót írni a Zenekar kritikai rovata számára a MÁV Szimfonikusok hangversenyeiről, és más sajtóorgánumok megbízásából is számos alkalommal jelen lehettem az együttes koncertjein, úgy gondolom tehát, rendelkezem bizonyos tájékozottsággal e zenekari műhelynek a legutóbbi évadokban (és korábban) nyújtott teljesítményét illetően. A koncerttermek közönségével együtt tanúja voltam annak a fejlődésnek, amely akkor kezdődött, amikor Takács-Nagy Gábor vette át karmesterként a MÁV-zenekar irányítását, és megfigyelhettem, hogyan folytatódott ez az építkező munka akkor, amikor a Franciaországban élő Csaba Péter lépett a zenekar éléről vezetőként távozó, de vendégkarmesterként az együttest továbbra is rendszeresen vezénylő Takács-Nagy nyomába. Imponáló színvonal-emelkedésről volt és van szó, amelynek során a zenekar többször is túllépett korábbi önmagán, ledöntve azokat a korlátokat, amelyekről úgy hittük, teljesítőképességének határait jelzik. Az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy a MÁV Szimfonikusok koncertjeire járni számomra immár nem „feladat”, kritikusi „munka”, hanem örömteli, ígéretes program, amelyre érdeklődéssel várok, s amely mindig élvezetes két órával ajándékoz meg. Mindezt azért bocsátom előre, mert jelezni szeretném, hogy már jó ideje eleve kedvező várakozással készülök a MÁV-zenekar koncertjeire. Az a tapasztalat azonban, amelyet az együttes legutóbbi koncertjén szereztem, minden korábbi kellemes élményemet felülmúlta.


Csaba Péter, úgy látszik, jelentős súlyt helyez az idei Richard Strauss-évfordulóban rejlő lehetőségek kiaknázására, ezt jelzi, hogy nemcsak az előző évad végén, május 30-án szentelt teljes zeneakadémiai koncertet a komponista műveinek (Till Eulenspiegel vidám csínyjei; Oboaverseny Hansjörg Schellenberger szólójával; Halál és megdicsőülés), de ebben az évadban is volt egész estés Strauss-program, szintén a Liszt Ferenc téren. Ráadásul nem is akármilyen: a hangverseny első részét Az úrhatnám polgár-szvit (1917) töltötte ki. Ez a 36 tagú kis zenekarra (vagy nagyobb ensemble-ra) komponált mű nem véletlenül hangzik el nagyon ritkán: csipkeszerűen áttetsző neoklasszikus faktúrája s a kilenc tétel számtalan érzékenyen cizellált szóló- és kamarazenei részlete hallatlanul kényes, és megvan az a kellemetlen tulajdonsága is, hogy a karcsú hangzás pőrére vetkőzteti az együttest – minden salakos hang, minden intonációs bizonytalanság, minden apró pontatlanság hallatszik, sőt feltűnést kelt. A jubileumi évben nem is merte eddig más műsorra tűzni a darabot, mint Kocsis Zoltán, aki még az előző évad végén, május elején vezényelt pazar előadást a darabból, természetesen a Nemzeti Filharmonikusok válogatottjának élén.
Most tehát Csaba Péter hozta meg a bátor döntést: ő is betanította Az úrhatnám polgár-szvitet. Számítottam az igényes megközelítésre, de őszintén szólva azt a pompás teljesítményt, azt a magabiztos felsőfokot, amellyel a produkció szembesített, meglepetten fogadtam: ennyire jó tolmácsolásra azért nem voltam felkészülve. Hallgatva a két kitűnő fiatal vendégművész, az érett személyiségű Pusker Júlia (hegedű) és a szintén minőségi teljesítményt nyújtó Palojtay János (zongora) közreműködésével elhangzott, kecses, tiszta, arányos, karaktergazdag és választékos humorú muzsikálást, az az érzés kezdett eluralkodni rajtam, hogy Csaba Péter, úgy látszik, nem elégszik meg azzal a fejlődéssel, javulással, amit eddig elért: tovább és még tovább szeretné ösztökélni zenészeit, a határ a csillagos ég. Ennek a maximalizmusnak most éppen az az eredménye, hogy úgy érezzük, az október végén közönség elé lépő MÁV Szimfonikusok már nem az az együttes, amelyiket az előző évad végén hallhattunk.
    A szvit előadásában örömöt szerzett a Nyitány kellemes lendülete, a Menuet karcsú hangú hegedűszólója, A vívómester tétel remek, ironikus trombitaszólója, amely utóbb a zongora szólamában is megjelenik. A szabók bevonulása és tánca ismét hegedűszólóval bűvölt el, ezúttal egyértelműen bécsiesen, a szó kreisleri értelmében, Lully menüettjét aranykori derűvel tolmácsolta az együttes. A Courante megszólaltatásában a pompa és tartás vonzott, Cléonte belépőjét hallgatva elismeréssel adóztam a brácsák, csellók és bőgők tiszta, áttetsző hangú, lírai játékának. Eleganciát és bájt árasztott a Közzene, s végül egy remek, ihletett-nosztalgikus csellószóló ékesítette A lakoma előadását.
    A magyar énekes társadalomban, azt hiszem, ma a Négy utolsó ének (1948) legelhivatottabb tolmácsa a formátumos Strauss-díva, Sümegi Eszter, akinek eszköztárában minden megvan ahhoz, hogy ezt a kivételes ciklust ihletetten adja elő: kiművelt és tökéletesen kontrollált voce, méltóság és elmélyültség, a straussi filozofikus dimenziók érzékeltetésére alkalmas, érett személyiség, amelyet már számos operában állított a zeneszerző mondanivalójának szolgálatába. Élményt adott előadásában a három Hesse- és egy Eichendorff-megzenésítés: jelen volt énekében az átszellemültség, az élettől búcsúzó ember emelkedett, megilletődött filozófiája, dallamvonalai tisztán, széles ívekben bomlottak ki, s a szólam érzékeny-míves kidolgozása is mindenben méltónak bizonyult a műhöz. Néhány kézmozdulatot, amellyel Sümegi Eszter olykor lágyan „vezényelte” önmagát, szívesen mellőztem volna, ezekkel ugyanis a teljes emberi jelenlétet inkább szorosan vett zenei produkcióvá szűkítette le, és ha megkockáztathatok még egy kritikai megjegyzést, az a szövegejtésre vonatkozik: utóbbi lehetett volna plasztikusabb, beszédesebb, érthetőbb. Mindazonáltal az, amit Sümegi Eszter ebben a hallatlanul nehéz ciklusban technika és költészet egyesítésével nyújtani képes, ma Magyarországon alighanem az optimum – és olyan optimum, amely nemzetközi mércével mérve sem lebecsülendő.
    Befejezésül Az úrhatnám polgár kifinomult neoklasszikus kamarazenéje után a Don Juan (1889) telivér romantikus szimfonizmusa mutatta meg Strauss zenekari írásmódjának másik arcát. Valószínűtlenül szép tónussal, túlcsordulóan dús hangzással szólalt meg az együttes, a mű gesztusrendszerében Csaba Péternek sikerült megragadnia a fiatal Strauss itt és most meghatározó életmámorát és érzékiségét. Meghatározónak érezhettük az előadásban a lendület felhajtóerejét, az energiát, amely újra és újra feszültséggel telítette a közös muzsikálást – és nagyszerűen szerepeltek a mű legfontosabb témáját, a főhős zenei „névjegyét” megszólaltató kürtök. Kivételesen szép tolmácsolás zárta a kivételesen szép koncertet.

http://www.aho.hu/tartalom/mav_szimfonikus_zenekar_-_2014_oktober_31/503