Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2014. november 29.



2014.11.29

Az Olasz Kultúrintézet dísztermét igencsak megkedvelte a MÁV Szimfonikusok törzsközönsége – így az idei hét bérletsorozat egyikének helyszíneként továbbra is megmaradt. A Varga László-bérlet tulajdonosai itt négy olyan műsort hallhatnak, amelyek a Zeneakadémián is elhangzanak (két-két program az Erdélyi Miklós- illetve a Lukács Miklós-bérletből való). A várhatóan közkedvelt művek így népesebb hallgatósághoz jutnak el, megerősítve mindnyájukat az élő zenehallgatás örömében, s voltaképp pótolhatatlan élményében.
Az első bérleti koncert dirigense Takács-Nagy Gábor volt, akinek áldásos tevékenysége külön fejezetet jelent a MÁV Szimfonikusok történetében. A vele folytatott műhelymunkának köszönhetően alapvetően megváltozott a vonóskar hangzása, túl azon, hogy egységesebb, szebb tónusú lett, sikerült felkeltenie az igényt az értőbb-alaposabb kottaolvasásra, vagyis a szólamokban feltüntetett instrukciók realizálására. Kiváltképp a bécsi klasszikusok műveiben kamatozik ez, ahol így az apró formai szegmensek élettel teltek meg, a szólamok megtalálták helyüket a hangzás egészében, és időről-időre súlyuknak megfelelően jelentek meg. Megszűntek az üresjáratok, és változatosabb lett a hangzáskép azáltal, hogy – a szerzői szándéknak megfelelően – hol itt, hol ott bukkannak fel dallamok, míg a többi játékos olyan kíséretről gondoskodik számukra, amelynek terében maximálisan kibontakozhat szépségük. Tehát, nemcsak a tematikus anyagok, hanem a kísérőszólamok, a töltőanyagok megszólaltatói is tudatában vannak felelősségüknek, s érezhető, hogy folyamatosan aktív részesei a kialakuló hangzásnak.
Ez történt Haydn G-dúr szimfóniájában, amelynek angol nyelvterületen elterjedt nevére hívta fel a figyelmet rövid bevezetőjében a dirigens. Kérdés, a „Meglepetés”-szimfóniát sikerült e azonosítani a hallgatóknak a nálunk (kissé pongyolán) Üstdob néven emlegetett darabbal. Aki várta a különleges effektust, nem csalódott – de aki bármiféle előzetes ismeretek nélkül hallgatta, annak talán fel sem tűnt az egyéb zenei részletszépségek sorában ez a zenei gesztus (annál is inkább, mivel napjaink zenehallgatójának igencsak más az ingerküszöbe, mint a Haydn-kortársaké volt…).
Hogy érezzük, Haydn mennyire a „miénk”, sematikus szembeállítást hallhattunk a Magyarországon sohasem járt Mozart és az Esterházy-család szolgálatában alkotó Haydn zenéje között. Takács-Nagy Gábor jó érzékkel adagol kinagyított részleteket, máskor (amikor egykori felejthetetlen kamarazene-tanárára hivatkozva mond konkrét-egyedi megjegyzéseket) frappáns képeket sorjáztat – mindenesetre, ad elgondolkodnivalót a koncert utánra is.
A Haydn-szimfónia élettel teli előadása után Bartók III. zongoraverseny következett, Farkas Gábor szólójával. Farkas Gábor elsősorban Liszt-játékosként vált már nagyon fiatalon ismertté-elismertté, ezért korántsem csodálkozhattunk azon, hogy Bartók zenéjéhez is „romantikus” irányból közelít. Miközben hallgattam a kétségkívül egyéni felfogású III. zongoraverseny-előadást, óhatatlanul is Lang Lang emlékezetes budapesti szereplése jutott eszembe, amikor meglepő olvasatban tálalta Bartók II. zongoraversenyét. Repertoárdaraboknál alapkövetelménynek tartom, hogy az előadó korábbi rangos interpretációk ismeretében alakítsa ki saját elképzelését, vagyis, hogy ahol van folytonossága a mű-értelmezésnek, ott ne „légüres térből” közelítsen az adott műhöz. Természetesen nem valamely hatásos interpretáció másolása a cél – de a különböző értelmezésekből kialakul egyfajta kontúr, amely biztos támpontot adhat a kottából történő műértelmezésnek.
Bartók esetében talán bármilyen felvétel meghallgatása nélkül is szokás tudni, hogy számára rendkívül fontos volt a ritmika precizitása – notációja mindig félreérthetetlenül kifejezi szándékát. A késői, „letisztult”-nak is nevezett versenymű, amely aligha vetekszik a megelőző két versenyművel a technikai nehézséget illetően, könnyen megtalálta az utat mindenkori hallgatóságához. Itt nincs szükség egyszerűsítésre, az élek „lekerekítésére”, „tompítására” – a kottakép önmagáért beszél, legfeljebb az a kérdés, hogy több szintű mondanivalójából alkalmanként ki-ki mennyi iránt fogékony.
Farkas Gábor szólódarabok előadójának kijáró szabadsággal kezelte szólamát, amivel nem könnyítette meg a kísérőegyüttes dolgát. Talán csak túlzottan megbízott a karmesterben és a zenekarban – mindenesetre, a kétségkívül szép tónusú részletek ellenére az összhatás gyakran tűnt „fésületlennek”. Tempó, metrum, ritmus – akkor is elsődleges Bartóknál (NB., nem csak nála!), ha őszinte-személyes mondanivalóját is közvetíti e hangok által a szólista. Ugyanakkor új szépségeket villantott fel, amikor már-már impresszionisztikusan értelmezett futamokat, zenei gesztusokat. Színekben érdekes, a dinamikai összerendezettséget illetően megoldatlan produkciót hallhattunk.
Az Olasz Intézetben praktikus-technikai okokból mindig kényszerűen elhúzódó szünet után Beethoven I. szimfóniája szerepelt a műsoron, kicsit talán „túlturbózva”, kiváltképp a zárótételt illetően. Azáltal viszont, hogy szinte attacca játszatta a III. és IV. tételt a karmester, „lelőtte a poént”; ily módon elsikkadt (appercipiálhatatlanná vált) a zárótétel egyszeri-egyedi tételkezdete – még a mű ismerői (akik pedig várták ezt a megunhatatlan poént) sem tudták ily módon kiélvezni a benne rejlő humort. Általánosságban elmondható, hogy bravúrosan győzték az előadást a játékosok - csak épp keveselltük így az időt a hallottak végigélésére.

http://www.aho.hu/tartalom/mav_szimfonikus_zenekar_-_2014_november_29_olasz_intezet/509