Sajtómegjelenések

Bravúros évadnyitó – Helen Donath és a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje



2014.09.30

2014. szeptember 23.
Zeneakadémia, nagyterem

Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – nyitány
Puccini: Áriák a Gianni Schicchi,a Bohémélet, a Tosca, a Turandot c. operákból
Liszt: Faust-szimfónia (1854-es változat)

Helen Donath – szoprán
MÁV Szimfonikus Zenekar
vez. Csaba Péter

1989 tavaszán izgalmas koncertre gyűltünk a Zeneakadémia nagytermében, a világ egyik legjelentősebb Mozart-szopránja, Helen Donath adott máig tartó kisugárzású dalestet férje, Klaus Donath zongorakíséretével. Schubertet, Brahmsot, Mahlert és Richard Strausst énekelt. Már az első számnál Donath-rajongó lettem, azóta minden hazai megjelenésén igyekeztem ott lenni. Néhány évvel később a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar szólistájaként énekelt a zenekar névadójától, majd legutóbb, 2001-ben – már hatvanegy esztendősen – a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjét mentette meg beugrásként lenyűgöző Mozart-, Verdi- és Wagner-interpretációjával. (Egy föllépését 1998-ban sajnos mégis kihagytam.)

2001-ben magamban csendben elbúcsúztam tőle, esélyét sem látva annak, hogy valaha újra pódiumon láthatom. Ezért ért villámcsapásként az információ a nyár közepén: a MÁV Zenekar évadnyitó hangversenyén Helen Donath lép fel. Első reakcióként a hitetlenkedés hullámzott át rajtam, főleg, miután pontosítottam a művésznő születési adatát, hiszen pont a hír felröppenésének idején töltötte be a 74. életévét. Nem az a tipikus szoprán fellépő életkor, ráadásul a műsor eltér Donath eddigi repertoárjától, Puccini-áriákat énekelne. Napokig foglalkoztatott a kérdés, vajon nem döntöm-e romokba kedvenc énekesnőmről alkotott képet, ha netán nem az általa megszokott minőségben látom-e Őt viszont? (Ez másnál bizony előfordult már.) Dilemmámat megosztottam bécsi barátommal, aki néhány éve látta-hallotta a művésznőt a Staatsoperben. Megnyugtatott azzal, hogy Donath olyan énekesnő, aki „sosem énekelt a hangi határain túl”, s nyilván most is így lesz. És lőn …

A zenekar egy kicsit álmosan kezdett (Mesterdalnokok-nyitány), majd fürge mozdulatokkal, a nála megszokott sugárzó derűvel az arcán színre lépett Helen Donath. Lauretta-áriával kezdett, Musette keringőjével folytatta, amit Tosca imája követett, végül Liú halála jelentette a befejezést. Puccini műveivel a szervező MÁV Zenekar a komponista halálának 90. évfordulójára emlékezett. Donath a négy áriát gyakorlatilag egy levegővel énekelte, a pódiumot sem hagyta el, ami már önmagában is elképesztő, nemhogy az Ő korában.

A művésznő hangja sosem volt igazán Puccini-voce, nagyszámú operafelvételei közül mindössze egyetlen egy került ki a luccai mester műhelyéből, a Gianni Schicchi. Ennek megfelelően most is Laurettável kezdett, de ezt nyilván Ő is bemelegítésnek szánta. A hang erőlködés nélkül, kényelmesen és üzembiztosan töltötte ki a Zeneakadémia terét. Amit az első pillanattól szembetűnő viszont, hogy Donath mennyit dolgozik ezért az üzembiztosságért. A magasabb hangokkal párhuzamosan lendíti karját, karjait, érezhetően koncentrál egy-egy hosszabb levegőjű frázis teljesítésénél. De ez csak látható, hallani nem hallatszik.

A Bohémélet keringőjét mintaszerűen építi fel, ha ezt bárki ilyen színvonalon teljesíti a nagyvilágban, méltán arat sikert. A művésznő érezhetően a Tosca-imától tartott leginkább. Karjait ezúttal imára kulcsolja, óriási legatókkal operál, egyedül a csúcshangon (egy elég kényes bé, sokan szoktak elvérezni addig) engedi fellendülni. Utána hatalmas levegővel lép le, hosszú decrescendóval zárja a frázist. A közönség hatalmas ovációjára Ő is kitörő lelkesedéssel reagál, nem is egyértelmű, ki örül jobban.

Az eddigi számok nem annyira drámáról szóltak, annál inkább a Turandot-részlet, pedig Donath pályájára – korábban – nem a drámaiság volt a legjellemzőbb. Liú halálát szívbe markolóan tolmácsolta, a publikum pedig lélegzet visszafojtva követte. Ebben a jelenetben tűnt leginkább ki példás összjátékuk Csaba Péter karmesterrel, aki – itthoni pályafutása során – eddig nemigen vezényelt operát. Együttműködésük régebbi ismeretséget sejtet. A tomboló lelkesedésre (ami általában nem jellemző a MÁV Zenekar törzsközönségére) az énekesnő a talán legismertebb Richard Strauss dallal, a Zueignung lelkes előadásával búcsúzott.

A MÁV Zenekar mindenben tökéletes partnernek, érzékeny kísérőnek bizonyult. A szünet után az együttes a Faust-szimfónia 1854-es, eredeti verzióját adták elő. Liszt Ferenc monumentális alkotását mostanában az 1857-ben tenorszólóval és férfikarral kiegészített változatban szokás játszani. Csaba Péter együttese pedig töretlenül folytatta az első részben elért minőséget.

A három tétel Faust, Margit és Mefisztó alakjával a középpontban karakteresen elvált egymástól. A zenekar a sokszínű alkotást hol pókhálófinomsággal, hogy démoni szilajsággal szólaltatta meg. A nagyszabású szimfóniát, melyet sokan a műfaj Beethoven óta legfontosabb megújulásának tartanak, Csaba filozofikus tartalommal ruházta fel és egy pillanatra sem engedte lankadni hallgatóságát. A majd egyórás művön könnyedén vezetett át bennünket. Az elmúlt években számos új arc jelent meg a vonóskarban, melynek hangzása érezhetően teltebb és egységesebb lett.

A bravúros évadkezdéssel MÁV Szimfonikusok magasra tették a mércét – elsősorban önmaguk számára.

http://www.momus.hu/article.php?artid=6789