Sajtómegjelenések

"Boldog vagyok, hogy itt lehetek"



2011.06.01

Takács-Nagy Gábor vezénylésről és a MÁV Szimfonikus Zenekarról

Különleges koncertek sorával hívta,  illetve hívja fel magára a figyelmet   ebben az évadban a MÁV Szimfonikus Zenekar, amelynek 2010 ősze óta állandó első karmestere a Svájcban élő Takács-Nagy Gábor, a róla elnevezett világhírű vonósnégyes egykori alapító első hegedűse.

Csak látszólag kerüli meg a kérdést, hogy miért vett karmesteri pálcát a kezébe, amikor azt feleli: nem vett. Ő ugyanis pálca nélkül vezényel. Azt mondják, nem könnyű a zenei pontokat, a muzsika hullámzását kézzel jelezni, de neki nem esik nehezére. Így szokta meg. S hogy mikor jutott eszébe először, hogy vezényeljen? Azt a bizonyos bogarat valószínűleg Solti György ültette a fejébe, amikor 1991-ben az ő londoni házában Mozart-zongoranégyest játszottak. Takács-Nagy, mint primárius, vezette a többieket, így Soltit is. A huszadik század egyik legnagyobb karmestere, aki, miután megnyerte az 1942-es genfi zongoraversenyt, ismertségét zongoristaként alapozta meg, egyszer csak leállt, és azt mondta: Gábor, magának nagyon jó a testbeszéde. Jól tudna vezényelni. „Nekem ez addig soha nem jutott eszembe -mondja Takács-Nagy Gábor -, de akkor belém villant, hogy ez milyen érdekes dolog lenne. Több mint tíz évvel később Varga Tibor zeneakadémiáján tanítottam Sionban, a svájci hegyekben, amikor Varga egy szép napon közölte, elutazik, tudnám-e vezényelni a zenekarát. Így indult el 2002-ben a karmesteri pályám, amit, bevallom, nagyon megszerettem."

Pedig nagyon más egy egész zenekaron, mint egyetlen hangszeren játszani. A karmester, akinek persze pontos elképzelése van a darabról, ki van szolgáltatva a zenészeinek. Hogy tudja a legjobban átvinni az akaratát, az érzéseit? -ez a fő a kérdés. Takács-Nagy Gábor szerint semmiképpen sem hatalmi szóval. Azt mondja, az érzékenység és az autoritás egyensúlyára törekszik. „Arra szeretném rávezetni a zenészeimet, hogy ugyanúgy hallják a művet, ugyanúgy képzeljék el, ahogy bennem él. A pró- bafolyamat gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint hogy hagyjam: a zenészek az én szűrőmön keresztül tanulják meg a darabot, úgy, ahogy én képzelem el. Az a legjobb, ha a végén a muzsikus úgy érzi, hogy nem is irányítják, hanem a saját elképzelése szerint játszik, a karmester meg, hogy a jelenléte szinte már fölösleges, mert valami megszületett, és azonos hullámhosszon van a zenészeivel. Ilyenkor már tényleg rengeteg mindent el tud játszani a zenekar magától is, és inkább arra kell figyelni, mit ne mutasson az ember, mint arra, hogy mit igen."

Mit kellett megtanulnia ahhoz, hogy ez az átvitel sikeres legyen? Nem osztja azt a nézetet, hogy elég jó muzsikusnak lenni. Ez szakma, amelynek rengeteg fortélya van. „Én most is tanulok. Az ember megállás nélkül tanul" -mondja. Sir Simon Rattle, akit régebbről, még abból az időből ismer, amikor Angliában kvartetteztek, tavaly elment egy hangversenyükre, Zürichbe. A vezényléssel egyre komolyabban foglalkozó hegedűművész tanácsot kért, nem technikai, fizikai tanácsot persze, hanem arról faggatta a híres angol kollégát, hogy a karmester számára mik a legfontosabb tudnivalók. Rattle mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmét, mennyire fárasztó a muzsikusok zenekari munkája. Felnőtt emberek, megannyi kiváló zenész, akik arra kényszerülnek, hogy pusztán végrehajtsák, amit egy központi akarat diktál. Az a központi akarat sokszor nem is olyan tehetséges, de akkor is engedelmeskedni kell neki. De, mondjuk, tehetséges. Úgy is nehéz elviselni, hogy sokuknak ugyanazt kell játszani. Minél többnek, pszichésen annál inkább csökken, csorbul az egyén fontosságérzete. A játékosok elveszíthetik az egyéniségüket. „Vagyis -vonta le Rattle szavaiból a következtetést Takács Nagy Gábor -, a karmester számára a legnagyobb kihívás, hogy miközben a zenekarban csapatmunka folyik, mégis folyamatosan életben tartsa az egyéni kreativitást. Hogy megőrizze azt a dinamizmust, ami nélkül soha nem fog megszületni a zene lényege, a spirituális tartalom. Ugyanis ami a zenében igazán fontos, az a hangok mögött van. Az a bizonyos spirituális tartalom, aminek a próbákon kell megszületni. A darabot a zenészek nem fogják hazavinni, nem fognak otthon két-három órán keresztül gyakorolni, hiszen mindenkinek sok a dolga. Magyarországon egy zenekari zenész nincs úgy megfizetve, hogy ne kelljen még máshol is dolgoznia. Amit együtt megteremtünk, annak tehát a próbán kell létrejönnie."

Hogy mi a jó próba titka? Egy nagyszerű  muzsikus azt mondta neki, ne beszéljen sokat, és hagyja abba tíz perccel hamarabb. Akkor mindenki boldog lesz, és jól fog játszani. Bármilyen tréfásan hangzik, sok igazság van ebben, de az eredményes munkához azért ez mégis kevés.

Mitől fognak hát egy zenekar tagjai jobban játszani? Melyek a legfontosabb feltételei annak, hogy létrejöjjön az a bizonyos spirituális élmény? Ezzel kapcsolatos gondolatait egy könyvecskében foglalta össze, amelyet kollégáinak, barátainak, a MÁV Szimfonikus Zenekar muzsikusainak ajánl. Emlékeztetőül. Arról, hogy a zene olyan, mint a beszéd, a muzsikus meg, mint a színész, előadóművész, aki -„milyen szépen fejezi ezt ki a magyar nyelv!" -valóban előad. Ad, és egy indián mondás szerint aki adni tud, az a leggazdagabb. A muzsikus előadja a halott hangjegyek sorát, meg még annál sokkal többet is. „Mert a kotta mindig szegényesebb, mint amit papírra vetésekor a zeneszerző megálmodott. Ezt a rejtett tartalmat kell együtt megtalálni karmesternek és zenekarnak." A könyvecske azokra a szempontokra hívja fel a figyelmet, amelyeket Takács-Nagy Gábor ebben a folyamatban, vagyis a zenekari munkában a legfontosabbnak tart. Arról ír többek között, hogy a zene áramlás, összefüggések rendszere. Hogy a zenélés nem szűkülhet le hangok eljátszására. Hogy játék közben a zenész ne csak hallja, hanem hallgassa a többieket. „Én nagyon szeretem a focit, és tudom, hogy a legjobb csapatokban mindenki mindenkit jobb játékossá tesz. Ezért nyertek világbajnokságot a spanyolok, mert ezzel a szellemiséggel, egymást érezve, egymást segítve játszanak. Ha mindezekből a szempontokból egy-egy gondolat, vagy akár gondolattöredék a próbák során
a zenészek csak egy részének bevillan, már nyert ügyem van."

Takács-Nagy Gábor úgy gondolja, ő nem zseni, de talán érti a zseniket, azokat a zeneszerző-óriásokat, akikkel már annyi éve él napi kapcsolatban. És akikkel fenomenális tanárok -Mihály András, Kurtág György, Rados Ferenc, Devich Sándor -ismertették meg a Zeneakadémián. Mindazt, amit tőlük és nagyszerű kvartettkollégáitól tanult, mindig is szerette volna továbbadni. „Én így láttam a feladatomat a kvartettünkben is, amikor játszottunk. Járjuk az utunkat, próbálunk minél többet tudni és minél magasabb szinten megfelelni a zsenik elvárásainak. Nagy kihívás, mert itt olyan géniuszokkal állunk szemben, akiknek az érzésvilágát megjeleníteni nem lehet más módon, mint úgy, hogy az ember állandóan tanul és próbálja magát fejleszteni. Nincs más út."

Az út első nagy állomása a Takács Vonósnégyes volt, amely a nevét őrzi azóta is, hogy tizenhét év után, 1992-ben kivált belőle. Életének gyönyörű fejezeteként tartja számon a Várjon Dénessel és Szabó Péterrel 1998-ban alakított Takács Zongorás Triót és a Mikrokosmos Vonósnégyest, melyben olyan különleges partnerekkel dolgozhatott, mint Tuska Zoltán, Papp Sándor és Perényi Miklós. Óriási öröm volt velük felvenni Bartók hat vonósnégyesét. Zenekarról, vezénylésről tanulhatott rengeteget, miközben egy világszínvonalú zenekar működését tapasztalhatta meg és nagy karmestereket láthatott munka közben az alatt a nyolc év alatt, míg 1993 és 2001 között a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere volt. 2005 óta Genfben saját vonószenekara van, a Camerata Bellerive, e mellett a Verbier Fesztivál kamarazenekarának és idén szeptembertől a Manchester Cameratának is művészeti vezetője. Ahogy egyre inkább a vezénylés és a tanítás felé fordult, a magas szintű hangszeres játékra („ez olyan mint az élsport, folyamatos spártai életmódot kíván") nem maradt idő. Választania kellett, és úgy döntött, tovább vezeti a Genfi Konzervatórium kamarazenei tanszékét, és elvállalja a MÁV Szimfonikus Zenekart.

Felelősségteljes döntés volt. A Svájcban élő muzsikusnak azt kellett végiggondolnia, hogy a zenekar fejlődéséhez elég-e az, amennyi időt egyéb elfoglaltságai mellett Magyarországon tud tölteni. De örül, hogy így döntött. Úgy érzi, együttműködésük jól fejlődik, és a koncertekkel is elégedett.

Sikere volt februárban Rost Andrea programjának; márciusban magyar ősbemutatót tűztek műsorra -Madarász Iván darabjának fuvolaszólóját Gyöngyössy Zoltán játszotta; áprilisban pedig a Tánc Világnapját valódi különlegességgel, Rogyion Scsedrin Carmen-szvitjének előadásával ünnepelte meg a MÁV Szimfonikus Zenekar. A darabot Scsedrin a feleségének, a legendás balerinának, Maja Pliszeckajának írta. Scsedrin eredetileg Sosztakovicsot kérte fel, hogy a felesége számára Bizet operájából balettszvitet írjon, ő azonban egy éjszakán át tartó gondolkodás után azt mondta, Bizet darabja olyan tökéletes, hogy nem mer hozzányúlni. Scsedrin ekkor maga állt neki, és írt egy 45 perces szvitet vonósokra és ütőhangszerekre. Pliszeckaja el is táncolta a Bolsojban, majd szerte a világon, Takács-Nagy Gábor pedig két évvel ezelőtt vezényelte a koncertváltozatát. Azt mondja, nagy ajándék volt a sorstól, hogy a zeneszerző és az akkor nyolcvanhárom éves prímabalerina egyaránt jelen voltak az előadáson. Májusban Milhaud 1. gordonkaversenyét játszotta a zenekar Fenyő Lászlóval.

„A zenekarban nagyon fontosnak tartjuk, hogy az óriási, hagyományos, ismert repertoár mellett mindig játsszunk új, illetve kevésbé ismert műveket is. Így a Milhaud-koncert után május 23-án Schumann nagyon ritkán hallható Hegedűversenyét játszotta velünk Svájcban élő nagyszerű hegedűművész barátom, Stuller Gyula. Ami a műsortervet illeti, saját koncepciómat ebben az évben Beethoven-, Schubert- és Haydn-szimfóniákra építettem fel. Azért rájuk, mert a zenekari kultúra továbbfejlesztésében szerintem nagyon fontos, hogy az ő szimfóniáik előadásában milyen a hangzás és a csapatmunka. Ez nagy szakmai kihívás. Jövőre Mozart és Brahms szimfóniáira szeretnék koncentrálni, és az ő segítségükkel lépni megint előre."

Június végén ismét ősbemutatóra készül a zenekar. Arany János A walesi bárdok című balladájának megzenésítésére az egyik leggyakrabban játszott brit szerzőt, a walesi Karl Jenkinst kérték fel. A bemutatóra, amelyen Kodály Psalmus Hungaricusa is elhangzik, várják Károly walesi herceget, aki elvállalta a hangverseny védnökségét.

A walesi herceg és Pliszeckaja: jelenlétük óriási PR-értékkel bír. Tudatos építkezés ez is? Szükségesek egy zenekar eladhatóságához ezek a bulvárosnak is nevezhető, figyelemfelkeltő kommunikációs eszközök?

Takács-Nagy Gábor azt vallja, igen, a megélhetéshez ez is kell. „Továbbra is azt mondom, a legfontosabb, hogy a produkció igaz és őszinte legyen. Viszont aludttejként sem lehet élni. Meg kell hallani az idők szavát, a közönséget vonzani kell. A produkció aztán úgyis önmagáért beszél."

Anyagilag minden zenekar nehéz helyzetben van, a MÁV Szimfonikusok is. Támogatásuk évről évre csökken -az első karmester mégis optimista. „Pillanatnyilag annak is örülni kell, hogy a MÁV még támogat, mert ennek köszönhetően a helyzetünk most stabil, bár hosszú távon aggodalomra ad okot. Megemelem a kalapom a muzsikusaink előtt, sőt más zenekarok előtt is, mert remekül dolgoznak. Alacsony fizetésért, és szorongva tekintve a jövőre, ahogy ma Magyarországon rengeteg ember szorongva él -miközben a zenekari kultúra kivirágzásának vagyunk tanúi. Nagyszerű, egyre magasabb szintű hangversenyeket hallunk. Világszínvonalú zenekaraink vannak, és mellettük feljön a második, harmadik vonal, vidéken és Budapesten is. Ez a színvonalbeli emelkedés szerintem példa nélküli az elmúlt hatvan-hetven évben. Tehát miközben egyre gyengül a támogatás, egyre nehezebb Magyarországon muzsikusnak lenni, a zenekari kultúra mégis fejlődik. És ez nagyon fontos dolog. Reményre jogosít. A politikusoknak azonban tudniuk kell, hogy mi a kultúrában nagyhatalom vagyunk, vagy legalábbis voltunk. Bárhol járok a világban, azt látom, hogy ez a hírünk még él, ezt nem szabad veszni hagyni. De nem csak az ország külföldi imázsa miatt létszükséglet a kultúra támogatása, hanem azért is, mert a zene spirituális gyógyszer. Tudom, hogy nagyon kevés a pénz, ami kell a kórházakra, az egészségügyre, az oktatásra, rengeteg nagyon fontos dologra kell, de az ország egészséges lelkiállapota érdekében legalább olyan fontos a kultúra és a zene."

Évi tíz, tizenegy hetet tölt Magyarországon. Ha hazajön Budapestre, az édesanyjánál lakik. Ha hazamegy Genfbe, svájci felesége várja, meg a lányai: az egyik tizennyolc, a másik húszéves. Ők már Genfben születtek, de beszélnek magyarul. Egyikük sem lett zenész, de szeretik a muzsikát. Az édesapjuk pedig megszokott életének egy jókora szeletét most Magyarországhoz kötötte. Nem bánta meg? „Boldog vagyok, hogy itt lehetek, és ezt csinálhatom. Szerencsés embernek mondom magam, hogy a sorsom így alakult."

http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=3288&hl=M%C3%81V