Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar – 2014. december 22.



2015.01.01

2013. december 29-­én volt a Nemzeti Színházban a bemutatója Claudel és Honegger dramatikus oratóriumának, amelyet rögtön decemberben további kilenc előadás követett. Az idei évad Johanna­programjaiban (november­-decemberben 3, márciustól májusig további 7 alkalommal) is a MÁV Szimfonikus Zenekar működik közre – a december 22­-i előadást láttam-­hallottam.

A Johanna a máglyán, jóllehet műfajilag besorolható a dramatikus oratórium kategóriába, kétségkívül különleges mű. Az utókor értékelése szerint Honegger egyik (ha nem „a”) legnépszerűbb kompozíciója, jóllehet annakidején a komponista azt nyilatkozta, hogy Claudelnek oly nagy része volt a műben, hogy nem szerzőnek, hanem csupán közreműködőnek tekinti magát. Mivel polgárjogot nyert a koncertpódiumokon (többé­kevésbé szcenírozott előadásokban), gyakran röviden­egyszerűen mégis Honegger­műként szokás emlegetni. A fővárosi koncertlátogató közönség is rendre találkozhat vele, emlékezetes például a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nagy színpadán történt stilizált megjelenítése (félig szcenírozottan?).

Ez a remek színházi előadás – Bozsik Yvette Tánctársulatának közreműködésével – a mű másfajta átélését teszi lehetővé.

A színházi előadás különleges tapasztalatok lehetőségét kínálta a tekintetben, hogy hogyan viszonyul a többféle érzékszervet foglalkoztató, komplex művészi élményhez a közönség. Tehát azok az érdeklődők, akik elsődlegesen magáért a darabért mentek a színházba.

A terembe lépve, meglepetéssel tapasztaltam, hogy mennyi a gyerek a nézőtéren. Rokonok, hozzátartozók – vagy egyszerűen a kitört téli szünettel magyarázható? Mindenesetre, nem irigyeltem a szülőket, akik megpróbáltak válaszolni az apróságok néha szinte folyamatosan sorjázó kérdéseire (hogy hallgatóként milyen zavaró a sustorgás, nem kell részletezni…). Szerencsére voltak olyan apróságok is, akiket lebilincselt a mozgalmas színpad, és fenntartás nélkül bele tudtak feledkezni a látványba. Volt mibe! Ki­ki megragadhatott a látványvilág felszínén, rácsodálkozhatott a szereplőkre, de lekötötte a figyelmet a mozgás dinamizmusa is. A prózai és énekes pro tagonisták egymásmellettisége sohasem hatott zavaróan, igaz, megannyi zenemű megjelenítésekor már­már megszokhattuk a – gyakran belső történéseket, érzelmeket kivetítő – látvánnyal az értelmezést el mélyítő gyakorlatot.

A színpad előtt elhelyezkedő zenekar látszott – de tagjai közül csak kevesen láthattak többet­kevesebbet a színpadi történésekből. A vezénylő Kocsár Balázs szuverén biztonsággal tartotta kezében az irányítást. Legtöbb figyelmet érthetően a színpadnak szentelt – szerencsére a zenekar nem is igényelt részletező instrukciókat.

Megintcsak megmutatkozott a látás elsőbbsége – s akkor elérkeztünk az „alkalmazott zene” rangjának kérdéséhez. Miként a filmek esetében is, szinte akkor tölti be funkcióját a (kísérő)zene, ha fel sem tűnik. Pedig olyankor korántsem jelentéktelen, sőt! Közreműködése hozzájárul a vizuális élmények elmélyüléséhez (s a befogadó a komplex élményt a látvány számláján írja jóvá!). Honegger műve esetében a szövegek két síkon, a próza és az ének által jelennek meg, s ebben az előadásban éppen azt kell kiemelni, hogy egységgé tudtak szervülni – nagy teljesítmény olyan műben, ahol az események nem a lineáris időrendet követik (még az időben visszafelé pergetett események szála sem egyenletes).

A zenekar játéka atmoszférateremtő volt, a feszült pillanatokban kaptak fontos szerepet az ütősök, és szép hangú szólóállások zenei többletet adtak – akár tudatosan regisztrálta, akár az összélmény részeként könyvelte el – a közönségnek.

A zenekari játszanivaló: pódiumra kívánkozóan igényes (nem véletlen, hogy látvány nélkül is megállja a helyét – igaz, nincs irigylésre méltó helyzetben, aki kizárólag akusztikus vetületével találkozik első alkalommal). Lebilincselő volt a különböző karakterek, stiláris rétegek frappáns, mindig adekvát megszólaltatása. Ilyen szempontból a szólamok aktivitást igényelnek a tutti szólamok játékosaitól csakúgy, mint más hangszerek szólisztikus képviselőitől. Az időben távoli események művészi felidézése – a profán jelenetekben is – szakraliatás érzetét kelti. A mű – már csak felépítéséből adódóan is – aktív figyelmet követel a nézőktől­hallgatóktól is. S ez az aktivitás hozzájárul ahhoz, hogy mindenki azzal a meggyőződéssel hagyhatta el a nézőteret, kapott valamit, értékes élménnyel gazdagodott.