Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar – 2015. május 16.



2015.06.01

Zeneakadémiai hangversenyük másnapján délelőtt az Olasz Kultúrintézetben ugyanazt a műsort szólaltatta meg Kesselyák Gergely vezényletével a MÁV Szimfonikus Zenekar.

Két teremnyi közönség gyönyörködhetett tehát Pusker Júlia csodálatos hegedűhangjában, kiforrott muzikalitásában. A fiatal szólista neve örvendetesen ismertnek számít – az egy-egy zenekar holdudvarához tartozó koncertlátogatók sokasága tapsolhatott neki az elmúlt bő évtizedben. Pusker Júlia számos szimfonikus és kamarazenekarunkkal fellépett már, örökre beköltözve valamennyi hallgatója szívébe-emlékezetébe. Noha 2011 óta Londonban tanul Pauk György vezetésével, továbbra sem szakadt meg a kapcsolata a hazai zenei élettel – tavaly például Pauk György mesterkurzusának nyitókoncertjén is fellépett. A hangverseny első része az ő bűvöletében telt. Szólójával Csajkovszkij Emlék című három tételes kompozíciója és Ribnyikov Capricciója csendült fel, az első pillanattól az utolsóig az odaadó-lelkes figyelem légkörében. Pusker Júlia játékát hallgatva nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy egykor a híres énekmester Porpora évekig kizárólag technikai gyakorlatokkal edzette növendékeit, akik viszont ily módon nehézségeket nem ismerő művészként bármilyen műveket a legmagasabb színvonalon tudtak előadni. Nos, Pusker Júlia nem technikai gyakorlatokon, hanem zeneiskolai tananyagon és értékes kompozíciókon nevelkedett kora gyermekkora óta, de közben mégis valamiképp szert tett egy olyasfajta biztonságra, amely lehetővé teszi számára, hogy mindig kizárólag a kifejeznivalóval foglalkozhassék. Ezt leginkább játékának a dinamizmusából lehet lemérni, abból, hogy ugyanolyan biztonsággal és természetességgel indítja a virtuóz frázisokat, mint a legbensőségesebben daloló lassú melódiákat. Olyan érzetet kelt hallgatóiban, mint az ízesen mesélő, vagy épp utolérhetetlenül átlényegülő színész – örökérvényűnek fogadjuk el az általa okozott emlékezetes pillanatokat. A Csajkovszkij-mű (kiváltképp szélesebb körű ismertségnek örvendő harmadik tétele, a Melódia) sem egyszerűen passzív gyönyörködésre késztette a közönséget, hanem egyfajta intellektuális érdeklődést ébresztett, amellyel nemcsak végigkísértük a tételeket, hanem nyomon követtük a (kisebb-nagyobb léptékű) formai történéseket is. A kortárs orosz komponista, Ribnyikov műve kétségkívül újdonságot jelentett. A rendkívül termékeny, elsősorban filmzene-műfajban hangos sikereket elért szerzőnek azonban szimfonikus művei is szép számmal vannak (szimfóniák mellett versenyművek is). A művész-családból származó komponista (akinek apja hegedűművész volt, a fia pedig zeneszerző lett) gyermekkorától zenei környezetben élet, s így a hagyományos és az újító gesztusok egyaránt természetesek a számára. Változatos hangulatú részeket sorjáztató Capricciója nemcsak ahhoz kínál lehetőséget a szólistának, hogy megmutassa felkészültségét, hanem egyszersmind életteli lehetőséget ahhoz, hogy protagonistaként részt vegyen egy közösen kialakított hangzásvilágban. Szerethető „ellesett pillanat” volt, amikor egy hosszabb zenekari szakasz idején a szólista olyannyira partnernek érezte magát, hogy aktív érzelmi részvétellel, szinte elnevette magát egy hatásos zenekari effektusnál. Élt-vibrált a Capriccio, minden bizonnyal, mert a zenekari muzsikusok sem korlátozták tevékenységüket kizárólag szólamuk lejátszására. A színházi ember Kesselyák minden bizonnyal asszociációkkal tette számukra konkréttá a partitúra egyes helyeit – így mindenki egy közösen elmondott történet részesének érezhette magát. Arra gondoltam: ilyen megközelítéssel szinte bármely értékes kortárs kompozíció könnyen befogadhatóvá (mondhatni, szerethetővé) tehető. Ki kellene próbálni…

A szünet után Liszt Dante-szimfóniája következett, olymódon, hogy a színpad két oldalán vetítettek a falra. Kesselyák Gergely előtte hangsúlyozta, ez nem afféle több érzékszervet egyszerre foglalkoztató többlet, hanem Liszt szellemében történik, aki egyébként maga is előadta (kétzongorás átiratban, partnerként Saint-Saënsszal) Gustave Doré szalonjában, az Isteni színjátékot illusztráló metszetsorozat képeinek „társaságában”.

A vetítés sötétet igényelt – azok a hallgatók, akik zenehallgatás közben szokták olvasgatni a műismertetéseket, erre nem kaptak lehetőséget. Mindenesetre leköthette figyelmüket a nem kizárólag állóképek vetítése, hanem a metszeteken pásztázó (tehát a mindenkori „lényegre” irányuló) látnivaló. Aki többé-kevésbé ismeri a Dante-művet, tájékozódni tudott a főbb mozzanatokra utaló ábrázolások képi világában. Az idősek számára kétségkívül többlet-élmény volt – szerencsére ők voltak többségben. Fiatal hallgatók körében nemigen számíthatott volna elismerésre az ötlet kivitelezése; az egyik kivetítőn kékes, a másikban zöldes árnyalatban, különböző pontossággal kihasználva a vetítésre szánt teret (tehát, egyik oldalon bántó csík-kerettel), különböző méretben láttuk a két laptopról párhuzamosan vezérelt folyamatokat (a terem közepén ülők elszórakozhattak azzal, hogy összevetették a két különböző élességű felbontás előnyeit és hátrányait). A zenekar teljesítményét dicséri, hogy a Liszt-mű egy pillanatra sem vált illusztráló ill. háttérzenévé – sőt, épp ellenkezőleg: a hallgatónak időről-időre külön figyelnie kellett arra, hogy szenével is kövesse a látványt (hiszen az egyediségében megismételhetetlen), s ne merüljön el a „befelé néző” zenehallgatásban. Az olasz Intézet nagytermében éltek a térkihasználás lehetőségével: a karzaton két oldalról szólalt meg a művet záró Magnificat (a Gráf Zsuzsanna irányításával működő Angelica Leánykar előadásában). A hangzást megkoronázó, igényesen formáló, szép hangú szólista nevét sajnos nem tudta meg a közönség.