Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2015. június 19.



2015.07.01

Orosz estet adott évadzáró koncertként az Erdélyi Miklós-bérlet hatodik estjeként a Zeneakadémián a MÁV Szimfonikus Zenekar, s ez a műsorválasztás telitalálat volt. Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvét nyitányát követően a méltán közönségkedvenc Csajkovszkij nyitányfantázia, a Rómeó és Júlia következett, szünet után pedig Sosztakovics V. szimfóniája. Hasonlóképp telitalálat volt a karmesterválasztás, Irwin Hoffman irányításával ugyanis különleges életkedvvel és energiával játszott a zenekar. Az idős dirigens 2005-ben vezényelte az együttest, s azóta – s ez korántsem hangzatos szólam – mind a muzsikusok, mind a közönség örömére időről-időre visszatér. Bármennyire megfejthetetlen is, érdemes kutatni ennek a kapcsolatnak a titkát. Ez, érzésem szerint, abban rejlik, hogy Hoffman régi időket idéző karmester-attitűddel él, valami különleges „természetességgel”, amely teljességgel megsemmisít olyan kételyeket, problémákat, amelyek az idők folyamán később uralkodtak el a pódiumon, valamint a színpad és a nézőtér között.

Hoffman nem „specialista”, ebből adódóan, a zenekarban sem kelt olyan érzést, hogy az adott stílusvilágnak ő alaposabb ismerője, mint alkalmi partnerei (ezáltal nem irányítja, hanem vezeti az együttest). Az egykori zenekar-építő karmester (a Chicagói Szimfonikus Zenekar vezetését tőle vette át Sir Georg Solti!) rutinosan kiismeri az adott közösséget, hallgatólagosan tudomásul veszi adottságait-erényeit, s mozdulataival csak ott avatkozik bele a művekbe, ahol arra ténylegesen szükség van. Egyébként „csak” terelgeti a muzsikusokat, akik ettől vélhetően egyszerre felszabadultan és felelősségteljesen muzsikálnak. Persze, a nagy varázsló nem pihen – arra mindig van mozdulata, hogy biztosítsa a tagolásokat, váltásokat. Mindez nem korlátozódik tematikus területekre, hanem érzékenyen követi a hangszerelés finomságait is. Kiváltképp eredményes volt ez a tevékenység ebben a programban, amikor megannyi zenekari játékosnak illetve szólamnak jutott szólisztikus feladat. Érzékeny összmuzsikálás lett az eredmény, megannyi résztvevő szólista-érzetével.
Nyilvánvaló: különösebb esztétizálás vagy moralizálás nélkül vált viselkedési normává, hogy minden hang (ráadásul mindig kisebb-nagyobb kontextusokban) fontos, s ettől hirtelen minden elementárisan élővé vált.
Az átépítés óta nem volt módom a színpadon kontrollálni, milyenek a játékosok egymást-halló lehetőségei – de azt hiszem, ezúttal a hangszeresek sem ilyesmivel foglalkoztak. Intenzíven játszottak, érezhetően kedvüket lelve szólamuk változatosságában. Hoffmannak „valahogy” sikerült elérnie, hogy a leírottak ne csak formálisan (bár az sem kevés), hanem mindig jelentéssel szólaljanak meg. Tehát, a játékmód-váltások azonnal pregnáns karakterváltást is hoztak.
Hoffman az adottságok ismeretében természetesnek vette, hogy a zenekar minden tőle telhetőt megtesz – és ezt a bizalmat azzal hálálta meg az együttes, hogy meg is tette. Ne tűnjék idealizálásnak, megteszi sokszor máskor is, hol azért, mert hozzá közelálló a műsor, vagy épp mert ismeretlen területre vetődtek, netán a szólista, avagy a dirigens inspiráló hatására. Ami ezúttal feltűnő volt, hogy most ez az aktivitás érezhetően „belülről fakadt”.
Talán ezúttal az átlagosnál jobban hallgatták a megszülető hangzásokat, s a változatos-szép muzsika is hozzájárult a mind szebbet, mind jobbat akaráshoz.