Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2015. december 19.



2015.12.19

Legalább a számvetésre alkalmat kínáló óév-végi időszakban érdemes felemlíteni azt a tényt, hogy miközben időről-időre újabb kezdeményezések jelzik a közönségnevelés iránti felelősséget, vannak együttesek, amelyek időtlen idők óta teszik ezt, különösebb figyelemfelkeltő eszközök nélkül. Mind a Duna, mind a MÁV Szimfonikus Zenekar életének részét képezik olyan sorozatok, amelyek keretében egy hétvégi napon két koncert keretében juttatnak el komolyzenei értékeket a hallgatóság „szélső” generációihoz. A MÁV Szimfonikusok Unokák és nagyszülők hangversenyei sorozatának helyszíne a Magyar Nemzeti Múzeum, s ezáltal talán arra is jut figyelem, hogy a zene az egyetemes művelődéstörténetnek a része.

Mint a legtöbb helyszín esetében, e gyönyörű terem mellett és ellen egyaránt lehet érveket keresni (és találni) – mindenesetre, öröm látni, ahogyan a kicsik és picik birtokba veszik a szép környezetet. Hogy a nézőtér gyakorlatilag egy szinten van a zenekarral, sokat levon a látvány élményéből – megannyi apróság számára leküzdhetetlen akadályt jelent az előttük ülők háta…

De az érdeklődés nem ismer akadályokat, sőt, talán az egyéni leleménnyel megszerzett élmény-morzsák még értékesebbek számukra; mindenesetre, a jó órás program előtt (sőt, röviden még utána is) ki-ki talál lehetőséget a hangszerek szemrevételezésére.

Megválaszolhatatlan kérdés, hogy milyen az ideális műsorszerkesztés, milyen programösszeállításokkal lehet leginkább felkelteni és ébren tartani a történeti zenék iránti érdeklődést. Annak pedig már-már hagyománya van, hogy mit képzel változó idők felnőtt-társadalma gyerekek számára „aktuálisnak”. A koncertprogramok esetében azzal is számolni kell, hogy a tényleges közönség a megcélzott hallgatóságnak igencsak széles rétegéből verbuválódik.

Amióta hagyománnyá lett, hogy újévkor Haydn oratóriuma, A teremtés csendül fel a Művészetek Palotájában, kínálkozik a lehetőség: előkészíteni a monumentális zenei alkotás befogadására a jövő potenciális közönségét.

A teremtés részletei csendültek fel tehát, három fiatal énekes-szólista és a Budapesti Ifjúsági Kórus (a helyszín által kínált lehetőségeknek megfelelő létszámú) közreműködésével. Fenyő Gábor műsorismertetőjének nagy haszna, hogy mindig előre felolvasta a következő részlet szövegének magyar fordítását – így tehát a figyelmes hallgató részletesen tudta követni a zenei történéseket (emlékeztetőként remekül funkcionált a nyomtatott műsorismertető).

A hallgató számára egyszeri élményeket kínálnak a rendezvények. Mindkét előadást végighallgattam, egyiket a közönség soraiban elvegyülve, a másikat – jobb rálátással – a karzatról. Az elsőnek mosolyogtató pillanata volt, amikor egy apróság sírva fakadt – éspedig egyértelműen a zene hatására, megijedve a nagy hangerőtől (ha hihetünk a visszaemlékezéseknek, Mozart is elájult, ha a közelében hangosan megszólalt egy trombita…). Számos olyan látvány-pillanatot sikerült ellesnem, amelyek vetekedtek Bergman Varázsfuvola-filmjének emlékezetes képeivel: felbecsülhetetlen az értéke azoknak a lehetőségeknek, amikor a gyerekek (ki-ki a saját vérmérsékletének megfelelően, a részben spontán figyelem hatására) átadják magukat a belefeledkező gyönyörködésnek. És voltaképp elismerésre méltó az a fegyelem, amellyel hallgatják a zenét, azaz, megtanulják a koncerttermi viselkedést (a kivételekben a felnőttek is hibásak, a magukat, irányító-nevelő szerepüket túldimenzionáló, a figyelmet duruzsoló információkkal elvonó okoskodók).

A zenekarban játszó családanyák és –apák is időnként kipislogtak a közönségre, részesülni az ellesett pillanatokban. Ugyanakkor érezhető volt az a felelősség, hogy élményt akartak kínálni, tehát a mű iránti felelősségük nem csökkent (erről gondoskodott a dirigens Csaba Péter is). A második rendezvény hallgatása során tudatosodott bennem, hogy bármennyire is kínálkozik a lehetőség, első részletként megmutatni az oratórium kezdetét, a káoszt, s eljutni a csodálatos-nagy C-dúr fényakkordig, erre a zenére még nincsen ilyenkor „hangolódva” a hallgatóság. Hiszen a káosz-jelleget leginkább azok értékelik, akik a klasszikus zenei (összhangzat- és formatani) rend ismeretében követik az egyedileg megformált muzsikát. Ráadásul, a fényakkord a visszhangos teremben leginkább erejével „vakított”, hangszínének ragyogó világossága (világos ragyogása) nem jutott kifejezésre.

A zenekart illetően, elsősorban a zenekari szólistáknak jelenthetett élményt ez a keresztmetszet-koncert. Mindegyik alkalommal átélhették az illusztráló hangfestés csodáját (ez az egész együttesre is vonatkozik), és itt – nem lévén nagy „tétje” a szereplésnek, akár egy-egy frázis szabadabb megformálásával is kísérletezhettek.

A kórus közreműködése mindig hatásos – az viszont talány a számomra, hogy hogyan/miért kerülhetett az első sor exponált helyére olyan kórustag, aki láthatóan nem vett részt az intenzív hangzáskép kialakításában (hogy kezdő-e, vagy csupán e műben debütált, netán utolsó pillanatban rekedt be, érdektelen a közönségnek – viszont a lelkesen éneklők látványában zavaró foltot jelentett).

A zenekari játékosok többsége hangversenyen elvárható fegyelmezettséggel hallgatta a műsorvezetőt. Annál bántóbb volt, amikor a második alkalommal jól látható muzsikus (szólamvezető) traccsolt feltűnően pult-társával és más muzsikusokkal (a háttérben a rezesek apró alkalmi sutyorgása nemigen juthat el a hallgatók többségéhez) – ebben, és csak ebben érződött, hogy ez a rendezvény nem kerül (auditív és vizuális) megörökítésre.

Remek lehetőség volt ez a szereplés a szólistáknak, részben, mert volt módjuk kikísérletezni, hogyan tudják mikrofon nélkül „beénekelni” a teret – a két lehetőség pedig e tekintetben is hatványozott hatású. Külön a tenor Józsa Botond szereplését emelném ki, aki remek jelenléttel, mindig elhitető erővel, a szöveg-tartalomnak megfelelő hangulat éreztetésével énekelte szólamát.

Egy olyan mozzanatot említenék még, amely kiválóan alkalmas arra, hogy a gyerekekben elmélyítse az élményt. A koncert végén, a teremből kifelé menet egy nagypapa megkérdezte az unokáit, hogy melyik zene tetszett nekik a legjobban – és öröm volt hallani, ahogyan működött az élmény-megosztás késztetése: a kisfiú és a kislány a ráismertetés szándékával határozta meg a kiválasztott részletet, tehát a hangzó és informatív jelenségek közül kiválasztva lényeges mozzanatokat. Ezek a gyerekek sajátjukként vitték magukkal haza a hangverseny élményét, és Haydn zenéjét – és minden bizonnyal lelkesen vállalkoznak a későbbiekben is hasonló kulturális kirándulásokra.

Karácsonyváró délelőtt lett, egyaránt köszönhetően az előadóknak és a közönségnek.