Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar – 2016. január 30.



2016.02.01

A január 28-án, a Lukács Miklós-bérlet 3. estjeként a Zeneakadémián elhangzó műsort – az immár hagyományos bérleti rend értelmében – két nappal később megismételték az Olasz Kultúrintézetben (a Varga László-bérlet nyitó hangversenyeként). Az első előadást élő rádióközvetítés keretében sokan hallhatták – talán e tény is inspirálta az előadókat; mindenesetre, szombaton alaposan kidolgozott, szép programnak örvendhetett a közönség. A francia szerzők műveiből összeállított műsor mindmáig valami különleges csemegének hat – az ismert művet szívesen hallgatjuk meg újra, a többé-kevésbé ismeretlenek pedig lehetőséget kapnak, hogy beférkőzzenek a hallgatók szívébe, netán felzárkózzanak a kedvencek listájára. A műsor fogadtatása, a tetszés mértéke – nagy vonalakban követve az előadás színvonalát – emelkedő tendenciát mutatott.

Ravel remeke, a Lúdanyó meséi megannyi szóló-állással kiváló lehetőséget kínált a játékosoknak arra, hogy szólisztikus ranggal formálják meg a rájuk bízott tematikus anyagot. A közönség – miközben a különböző apparátusokon ismert tételeket hallgatta – ismételten megbizonyosodhatott Ravel hangszín-fantáziájáról, sokat emlegetett hangszerelő művészetéről. Itt nem annyira a mű, hanem a hangszín-választék jelentett élményt. Debussy Ibériájában szélsőségesen különböző karakterek sorjáznak, tehát a szín-kavalkádhoz pregnáns ritmusok járultak, s a széles skálán járó dinamikának köszönhetően térélményt is kaptunk. A térélmény egyébként a záró műsorszámban kulminált, amikor Berlioz rendhagyó brácsaversenyében (műfaj-meghatározása szerint: szimfónia brácsa-szólóval) a finálé végső fokozása előtt a pódiumon kívülről behallatszódó vonós kamaramuzsika jóvoltából kaptunk különleges akusztikai élményt. Nem tudom, kinek jelentett többet; annak, akit váratlanul ért, szinte meglepetésként ez a rövid intermezzo, vagy pedig annak, aki korábbi emlékképei alapján várta ezt az effektust (ami hangfelvételen kevésbé érvényesül, mint hangversenyteremben hallgatva az előadást).

Berlioz műve a remek szólistának köszönhette elementáris hatását. Szűcs Máté játékát hallgatva adalékot kaptunk, hogy milyen „erőkből” áll a Berlini Filharmonikus Zenekar (amelynek immár ötödik éve szólóbrácsása a művész). Próbáltam visszakeresni hangverseny-emlékeimben, mások miként játsszák ezt a szólamot, de hiába. Talán éppen ezért, mert tökéletesen meggyőző volt Szűcs Máté koncepciója. Miként az oratóriumok szólistái, elöl ült, ám szólóit állva játszotta. Abban is oratórikus előadásokra emlékeztetően, hogy volt előtte kotta. Igen, de a szólam ezúttal mintha „forgatókönyv” értelemben szerepelt volna; a szólista, aki – több zenekarnál töltött bő évtizednyi idejében - vélhetően többször játszotta már a zenekarbeli brácsaszólamot is, érezhetően tökéletes műismeret birtokában illeszkedett szólistaként a hangzó környezetbe. Nyilvánvaló volt: kedvére való ez a „szereposztás”.

Eszembe jutott: egy riportban a közben karmester-diplomát is szerzett brácsaművész Gulyás-Nagy György azt mondta, azért szeretett bele a brácsa-hangba, mert olyan, mint a hegedű, csak „nagyobbat szól”. Magávalragadóan szép tónussal játszik Szűcs Máté, hangszere dalolva mesél. Partnerei számára művészi kihívást jelentett, hogy felnőjenek a zenei igényességnek ehhez a szintjéhez, s ez a feladat érezhetően kedvükre való volt. S miközben a vonósok magasra emelték a mércét, a fúvósokat (és ütősöket) a hangszín-varázs, a szólista-lehetőségek sokasága inspirálta. Könnyű dolga lehetett ezúttal a zenei minőség iránt fogékony muzsikusokkal a dirigens Csaba Péternek – mindenki érdekelt volt e sokszínű muzsika hangzó életre keltésében.

Ha e teljesítményben a rádiófelvételnek (a koncert sugárzásának) is szerepe volt, akkor csak azt tudom kívánni mindannyiunk érdekében, hogy sok hasonló lehetőséget kapjon a zenekar.

Nem túlzás azt állítani: elbűvölt közönség köszönte meg hosszas tapssal a hangversenyt Csaba Péter karmesternek és muzsikusainak.