Sajtómegjelenések

Kettős ünnep // Élet és Irodalom



2016.03.11

Ha Perényi Miklós csellóját hallgathatom, az számomra szorongással vegyes ünnep, mert egyfelől ezzel a muzsikálással találkozni a legkivételesebb ajándék, másfelől viszont régóta tapasztalom, hogy Perényi produkcióinak puszta jellemzésébe is többnyire belebukik a kritikus – mindig van ezekben a tolmácsolásokban valami szavakkal leírhatatlan. Takács-Nagy Gábor vezénylése hasonlóképpen kihagyhatatlan lehetőség, hiszen ő olyan, mint egy szellemi, esztétikai és erkölcsi energiabomba: vezényléseit figyelve a hallgató elhiszi, hogy hittel, akarattal, kreativitással a magyar zeneélet berkeiben is minden megvalósítható, „csak” olyan sugárzó és ösztönző, zseniális művészek kellenek hozzá, mint Takács-Nagy. Az ő hallgatásakor is megjelenik egy nyugtalanító tényező, de nem azért, mert a kritikus attól tart, hogy nem tudja megragadni a jelenséget: a jelenség nagyon is megragadható. TNG esetében inkább a lelkendezés és áradozás fenyeget, pedig az a legrosszabb, ami kritikusra leselkedhet.

Nemrég hallottam Takács-Nagy és a Fesztiválzenekar előadásában egy szikrázóan virtuóz és szuggesztív orosz estet, most pedig, hogy pár napja nem a BFZ, hanem régi zenekara, a pár évad óta a szintén nagyszerű Csaba Péter által vezetett MÁV Szimfonikusok élén találkozhattam a karmesterrel, azon töprengtem, így talán még érdekesebb. A nemzetközi mércével mérve is csúcsminőséget nyújtó BFZ élén ugyanis nem olyan nagy kunszt szikrázóan tökéletes koncertet csinálni: az viszont sokkal izgalmasabb, hogy egy nem első kategóriás, de remek muzsikusokat tömörítő, hosszú ideje felszálló ágban lévő együttesből, amilyen a jelenleginél sokkal több megbecsülést és sokkal jobb munkakörülményeket érdemlő MÁV Szimfonikusok, mit tud kihozni TNG ügyszeretete, lelkesedése, ösztönző próbamódszere.

Nagyon sokat. Szinte önmaguk fölé emeli őket, mondhatnám, de ez nem volna igazságos: ha így tudnak játszani, akkor ez a színvonal is az övék, bennük van, csak kell egy Végh Sándor-i kvalitású művész, aki kihozza belőlük. Pedig szinte kegyetlenül nehéz műsort talált ki a karmester. Két bécsi klasszikus mű a két csellóverseny szimfonikus kereteként: Mozart és Beethoven, egy-egy szimfónia (D-dúr, K. 202/186b – 1774; 4., B-dúr, op. 60 – 1806). A bécsi klasszika veszélyes terep, mert az áttetsző faktúrában minden pőrén hallatszik. Itt egy szimfonikus zenekar, ha a vonós hangzás nem abszolút kiegyenlített, ha az intonáció nem kristálytiszta, ha a tónus salakos, ha a fúvós belépések nem pontosak és rajzosak, elvérezhet. Takács-Nagy Gábor megdolgoztatta a MÁV-zenekart, és az eredmény nem maradt el: az együttes lelkesítően magas színvonalon muzsikált, mindkét produkció pezsgett az élettől.

Említhetném a Mozart-szimfónia nyitótételének kontrasztgazdagságát, életöröm-ittas dinamizmusát, az Andantino con moto jellegzetes notturno-karakterét és szerenádhangulatát, ugyanitt a fúvósok nélküli vonós faktúra elismerésre méltó tisztaságát. Hitelesnek éreztem a menüett arisztokratikus pompáját éppúgy, mint szűkített szeptimes, szinkópás második témájának hirtelen feltorlódott indulatait. A Presto finálé ellenállhatatlan energiájával és operai pezsgésével vett le a lábamról (bár nem értettem, miért nem ismételték meg a kottához híven a kóda előtti, legutolsó formaszakaszt). A Beethoven-szimfónia a hangzásöröm, az életkedv és az energia szálán kapcsolódott a Mozart-műhöz, de egyszersmind tágasabb dimenziókat is teremtett: a derű itt olykor már mámorrá fokozódott, a hangzás robusztus jellegzetességeket is befogadott, a muzsikálásból fény és lendület áradt. Feszes ritmika, sok hangsúly a saroktételekben, kecsesség a lassúban és szellemesség a scherzóban – minden szempontból hiteles Beethoven-Negyediket hallottunk, melyben a legfontosabb tulajdonság, a zene szenvedélye vált meghatározóvá. Csajkovszkij Pezzo capricciosójában (op. 62 – 1887) és Saint-Saëns 2. gordonkaversenyében (d-moll, op. 119 – 1902) Perényi Miklós (aki a francia szerző versenyművét most játszotta először) meg tudta mutatni a közös vonásokat, mindkét művet bekapcsolva a nagy, közös romantikus kifejezésmód érzelmi áramába, mindkét műben felfedezve a cantabile-játék és a virtuóz „aprómunka” szépségeit, mindkét kompozíció tolmácsolásakor hangsúlyozva a nemes ízlést és a formálást uraló klasszikus arányokat. Mindvégig gazdagon áradó, ezerszínű hangon játszott, hangszerén a dallamok beszédesen fogalmazódtak meg. A ráadással pedig visszatért Csajkovszkijhoz, a Noktürnt (op. 19, no. 4) szólaltatva meg.

(MÁV Szimfonikusok, Takács-Nagy Gábor, Perényi Miklós – Zeneakadémia, március 4.)
Csengery Kristóf