Sajtómegjelenések

Múltidőben – búcsú Saru Károlytól



2016.04.11

Azt tartják, az alkotóművész rangjának-jelentőségének megítéléséhez célszerű egy képzeletbeli műveletet végrehajtani; elképzelni nélküle a történelmet, s ha úgy tűnik, nélküle másként folytatódott volna, korszakos jelentőségű alkotóról van szó.

Ismerői tanúsíthatják: Saru Károly nélkül nehéz (ha nem épp lehetetlen) elképzelni a közelmúlt előadóművészetének és pedagógiai életének történetét, olyannyira szervesen beletartozott mindkettőbe. Már a múlt idő is erőltetetten hangzik, hiszen a nagybőgő mesterének és művészének elidegeníthetetlen tulajdonsága volt a „jelenlét”. Megannyi „szabad vegyiérték-karral” rendelkezett az élet legkülönbözőbb jelenségeihez, ami egyfajta belső nyugalmat adott neki: nem kell kapkodni, nem fog lemaradni semmiről. Ugyanakkor – s e kettő ritkán találkozik egyetlen emberben – nem volt a halasztások híve. Kiváló helyzetfelismerő képességgel tudta megragadni az „itt és most” kínálatait (nem a hasznos-praktikus lehetőségekére gondolok elsősorban – hanem szituációkra, ahol azonnali döntéssel érdembeli változást lehetett elérni).

Alakjából legmaradandóbb a tekintete; szürke, ha figyel, ám egzotikus fénnyel játszik kékbe, amikor a homo ludens élményvilága kap szerepet.

Pedagógusként sem feledte egykori diákcsínyjeit, de azokat, amelyek sztoriként kimeríthetetlen élményforrásul szolgáltak, holdudvarként vette körül az időközben összegyűlt tapasztalat – s ennek birtokában tudott egyszerre baráti és mesteri kapcsolatot teremteni növendékeivel.

Azt hiszem, zenekari muzsikusként főként a nagy egész létrehozásában való aktív közreműködést élvezhette; ily módon felértékelődhettek az egyszerű feladatok (funkciós basszusok mechanikus ismételgetése), hiszen ezek biztosították a keletkező hang-építmény fundamentumát, a szólisztikus (de legalábbis alapos kigyakorlást igénylő) fordulatok pedig felelősségérzetét erősítették.

Leghatékonyabban akkor tudott munkálkodni, amikor meggyőződéssel vállalkozott (kötelező vagy lehetőségként felkínált) feladatra, ám nem elégedett meg ennyivel: maga is keresett-talált lehetőségeket, amelyek gazdagabbá teszik a muzsikusok élményvilágát. Az együttmuzsikálás szeretete inspirálta a bőgős-társadalom aktivizálására. Nem zárkózott el a versenyekre való felkészítés munkájától sem, de még fontosabbnak tartotta a találkozókat, amelyek megannyi zenei tapasztalat és információ oldott légkörben történő átadását és átvételét tették lehetővé. Rekordok könyvébe kívánkozik az általa életre hívott, 26 alkalommal megrendezett Debreceni Nemzetközi Nagybőgő Találkozó. Lelkesedése nem ismert nyelvi határokat – elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy a magyar nagybőgősök bekapcsolódhassanak a nemzetközi zenei életbe. Maga a Nemzetközi Nagybőgős Társaság magyarországi referense volt.

Mágnesként vonzó humora társaságok középponti alakjává tette; viccei-anekdotái kizökkentették hallgatóit a mindennapi gondok-problémák világából. Energia-forrása kimeríthetetlennek tűnt, miközben a kérlelhetetlen Idő végezte a munkáját. A MÁV Szimfonikus Zenekar szólamvezető nagybőgőse átadta helyét fiatalabb generációnak, s nyugdíjba vonult a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának docenseként is. A megkezdett decrescendo az élet személyes területén is folytatódott, a legintimebb társaságra korlátozódva. Hosszantartó, súlyos betegség fosztotta meg a földi léttől őt – tőle pedig mindazokat, akik ismerték és szerették.