Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2016. február 22.



2016.02.28

A Szőke Tibor-mesterbérlet 2. hangversenyén Kocsis Zoltán vezényelt. Mondhatni, rendszeresen visszatérő vendégkarmester a MÁV Szimfonikus Zenekarnál – magam először láttam-hallottam közös produkciójukat. Közhely lenne azt állítani, hogy „várakozásomban nem csalódtam” – ennél többről volt szó: jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy a dirigens Kocsis Zoltán maximálisan pozitívan hat az együttesre. Kocsis igényessége közismert – a korábbi együttes munka során kiismerhették irányító stílusát, s így stresszmentesen igyekeztek tudásuk legjavát adni. Ami, aligha túlzás, sikerült is!

Schubert Befejezetlen szimfóniájában a kiegyenlített vonóshangzás lepett meg. Oldottan szólt a muzsika, arányosan – egyszersmind szívhezszólóan. Ritka hangversenytermi szituáció, hogy a hallgató egyszerűen belefeledkezhet a műbe – márpedig most ez történt! Elementáris közvetlenséggel dalolt Schubert zenekara, s ennek kapcsán utólag érdemes arról értekezni, hogy az ismert kompozíció ismételt előadása ideális esetben több mint „újrajátszás”, vagyis reprodukció. Aktualitással töltötte meg a művet az előadók odaadó jelenléte. Mintha mindenki élvezte volna a klasszikus szépségű melódiákat, a zenében elbeszélt érzelmi folyamatokat – s ezúttal valóban folyamatok követték egymást.

Kocsis inspiráló hatásának tudom be, hogy maximális felelősséggel játszott mindenki. Vélhetően jó légkörű próbák előzték meg ezt a hangversenyt, olyannyira érezhetően közös célért munkálkodott valamennyi előadó. A hegedűszólamoknak megszépült a hangszíne (mintha más hangszereken játszottak volna az előadók), és szinte önjáróan alakultak ki az ideális dinamikai és hangszínbeli arányok.

A jó érzés folytatódott Smetana Moldvája hallatán. Kocsis  ezúttal megtalálta az az ideális tempót, amelyben mindent ki tudtak játszani a hangszeresek, s a szépen megformált frázisok ezáltal hihetetlenül megnövekedett „információtartalommal” rendelkeztek; tartalmas hallgatnivalót jelentett ez a komolyzenei sláger, üresjáratok nélkül, mindvégig a szerzői szándéknak megfelelő programot közvetítve. Minden gyönyörködtető volt, a jól megoldott zenekari szólóktól a természetfestő poézisig. Remek ötlet volt, hogy nem nyitányként (azaz, bemelegítésként) csendült fel a szimfonikus költemény, hanem a Schuberttől induló és Rchmaninovhoz vezető út közbülső állomásaként.

A pihentető-gyönyörködtető első részt intellektuális örömet is jelentő második félidő követte, Rachmaninov hangversenyteremben ritkán hallható II. szimfóniájával. A moll-hangnemek intonációs világát járta be a hangverseny műsora; a finom árnyalatok iránt fogékonnyá tett közönség jól fogadta a hosszú kompozíciót. Ideális zenei kalauza volt úgy az előadóknak, mint a hallgatóknak Kocsis, akinek Rachmaninov zenéje iránti fogékonysága több évtizedes múltra tehető.

A páholyból módom nyílt néha megfigyelni a közönséget – mennyire tekinthető általánosnak az a jóérzés, amelyet bennem kiváltott ez az interpretáció. Örömmel regisztrálhattam: nem vagyok egyedül, sőt! És ha hihetünk a testbeszéd spontán megnyilvánulásainak, szinte általánosnak tekinthető ez a már-már áhítatosnak tekinthető figyelem: összekulcsolt kezekből ritkán látni ennyit „világi” műsorú hangversenyeken.

És az általános tetszésnek még egy csalhatatlan jelét is megfigyelhettük: a hangverseny végén sokáig zúgott a tetszésnyilvánítást kifejező taps; nem „menekült” a közönség, sőt, a ruhatárnál is békés légkör uralkodott. Annyira jó volt ott lenni, részesedni ebből a zenei ajándékból, hogy a köznapi reális időérzet csak később, fokozatosan tért vissza.

S amikor ennyire elementáris a hallott zene hatása, akkor érdemes (ismételten) rámutatni a műsorszerkesztők felelősségére. Arra, hogy nem kell biztonsági programokra törekedni, hanem érdemes mindig érdekességekkel, a közönség nagy részének újdonságszámba menő műsorszámokkal is tágítani a zenekedvelők horizontját. Hogy az élmény-centrikus kínálatból tudja kiválasztani ki-ki a számára legkedvesebb kompozíciókat – azokat, amelyeket nemcsak felvételről hallgat majd meg odahaza, hanem amelyek kedvéért a továbbiakban minden alkalmat megragad, hogy ismét átélhesse az „itt-és-most” élő előadásbeli születés-élményét. Erre a hangversenyre sokáig fog emlékezni valamennyi hallgatója.