Sajtómegjelenések

A romantika és következményei



2016.10.16

Igazán nem mindennapi műsorral kecsegtetett a MÁV Szimfonikus Zenekar Erdélyi Miklós-bérletének első hangversenye október 7-én a Zeneakadémián. Nagyrészt zenei ritkaságok hangzottak fel, ám nem afféle joggal elfelejtett művek, s a program a műfajok és korok szempontjából is példamutatóan sokszínűnek bizonyult.

A Hamar Zsolt vezényletével játszó MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje, amolyan nyitány-funkcióban, Vidovszky László Romantikus olvasmányok no. 2 című kompozíciójával kezdődött. Ezután Max Bruch 1., g-moll hegedűversenyét adták elő Corey Cerovsek szólójával, a szünet után pedig Dohnányi nálunk igen ritkán hallható, végleges formáját csupán néhány évvel a szerző halála előtt, Amerikában elnyerő 2., E-dúr szimfóniáját szólaltatták meg.

Vidovszky rövid, háromtételes darabja 1985-ben készült el. Érdekessége, hogy két- vagy akár egytételesnek is nevezhetnénk, ugyanis III. tétele az I. tétel megismétlése, ezért akár egyetlen, visszatéréses formájú tételről is beszélhetnénk. A „külső” és a „belső” réteg több tekintetben egymás ellentéte, amely más- és másfajta módon oldja meg a harmonikus és a lineáris gondolkodásnak a romantikusokat is foglalkoztató dilemmáját. Hamar irányításával az előadás igen plasztikusan mutatta meg az első-utolsó tétel deklamatív, metrikailag folytonosan változó arculatát, kemény és gyakran mixtúraszerűen tologatott disszonanciáit, illetve a középső, lassú tétel békés hangulatát, egymásba fokozatosan áttűnő színeit.

A Bruch híres koncertjét játszó, szlovén-osztrák-kanadai hegedűművész és matematikus, Corey Cerovsek különösen kamarazenészként lép fel gyakran a legelőkelőbb társaságban, de szólistaként is megbecsült előadóművész. Igen sajátos, meleg hegedűhangja, magabiztos technikája és intonációja már első belépésének pillanataiban nyilvánvalóvá vált, és a hallgató rokonszenvét csak fokozta póztalanságával és a partnereire való maximális odafigyeléssel. A mű súlypontját jelentő, önfeledten daloló lassú tételben pedig üdítően hatott Cerovsek ízlése és mértéktartása, amellyel messziről elkerülte a sziruposság veszélyét. Pontosan ugyanezt mondhatjuk Hamar Zsolt mindvégig tiszta és lényegretörő vezényléséről – ő és a zenekar élményszerűen idézte fel a tétel átszellemültségét, ugyanakkor a ritmusok markáns karakterével, a kontrasztok hangsúlyozásával és a szerkezeti-emocionális csúcspontok magabiztos megformálásával bizosította az átszellemültség szilárd kereteit. A darab kifejezetten erőteljes zárótételében pedig virtuozását és főleg kifejezetten ragyogó és tartalmas magas hangjait is megmutathatta a szólista. A kéretés nélkül adott három ráadásban (két Bach- és egy Kreisler-tételben) Cerovsek ismét csak makulátlanul játszott, de itt is ugyanaz volt a benyomásom, mint az egész hegedűverseny folyamán: egy legvégső mozzanat, valamiféle szuggesztív személyes kisugárzás hiányzik ebből a roppant rokonszenves művészből ahhoz, hogy napjaink  igazán jelentős hegedűszólistái között tarthassuk számon.

Dohnányi 2. és egyben utolsó szimfóniáját nem ismertem, és nagy érdeklődéssel vártam a vele való találkozásra. Dohnányi zenéjének kulturáltsága és finom szellemessége a legkülönbözőbb műfajokban vezetett ragyogó eredményre, és az a tudat, hogy a szerző ezúttal az általa is átélt háború élményein alapuló, tragikus színezetű, nagylélegzetű művet alkotott, a hozzá hasonlítható kultúrájú és világlátású Richard Strauss analógiáját idézte fel; az embernek az az érzése, hogy a II. világháború után Dohnányi valahogy „hozzáöregedhetett” idősebb, nagy német pályatársához.

Ám a megismert mű határozottan csalódás volt számomra. Míg egyrészt Dohnányi új, ismeretlen tragikus és komor hangjának őszinteségéhez nem férhet kétség, a szimfónia, és különösen az utolsó tétel hatalmas méretei mintha inkább az efféle hangütésben járatlan komponista bizonytalankodását tanúsítanák, nem pedig a súlyos mondanivaló kezelésének magabiztosságát. Mintha a Jó Győzelmét harsogó befejezés is inkább formálisnak, nem pedig az addig hallottak szerves következményének hatott volna. Önmagában szinte hibátlan a szertelenül groteszk, sok tekintetben meglepően kevéssé hagyományos vagy posztromantikus Scherzo, és kár volna tagadni, hogy a nosztalgikus-magyaros, Kodályra is szinte elérzékenyülten utaló lassú tétel tiszta lírai pillanatokkal hatja meg a hallgatót.

Fenntartás nélküli elismeréssel kell szólnom viszont a hallatlanul nehéz művet remek koncentrációval és a perfekció magas fokán megvalósító zenekarról, és arról a Hamar Zsoltról, aki nem csupán remekül kézben tartotta a hatalmas együttest, és – mint az egész hangverseny folyamán –  kivételes érzékenységről, kitűnő tempó- és karakterérzékről tett tanúságot, hanem mindenfajta külsőséget és magamutogatást elvető, mindig a műre koncentráló vezénylésével és magatartásával különös rokonszenvet is keltett.

http://revizoronline.com/hu/cikk/6335/a-mav-szimfonikus-zenekar-koncertje/