Hírek

Barátom, Kocsis Zoltán - Csaba Péter vezető karmester, művészeti vezető megemlékezése



2016.11.07

Barátom, Kocsis Zoltán - Csaba Péter vezető karmester, művészeti vezető megemlékezése

Megdöbbenéssel és nagyon nagy szomorúsággal ért Kocsis Zoltán halálának híre. Kanadában, Montrealban hallottam a hírt. Többen, akikkel ott megosztottam, ismerték és tisztelték a nagy előadóművészt.

Napok múltán sem tudom elhinni, hogy Zoli nincs többé, nem tudunk beszélgetni, zenélni, kávézni, vagy vacsorázni együtt. Több, mint 40 éve ismertem, szerettük és tiszteltük egymást. Számomra ő mindörökké zseniális művész marad, egy olyan egyedülálló szellem, amilyen egy évszázadban nem sok születik.

Erdélyben, (Kolozsváron – szülővárosomban) ismertük meg egymást a hetvenes években, majd több évtizedes barátság és zenei kapcsolat kötött össze, több magyarországi, romániai és franciaországi közös koncert mellett. Kocsis Zoltán azt szerette volna, hogy én Magyarországon telepedjek le, de az akkori politikai helyzet nem volt erre alkalmas. Az ő akaratának köszönhetem, hogy 1979 és 1983 között többször felléptünk Magyarországon, ahol sok csodálatos zenészt - Kurtág Györgyöt, Simon Albertet, Ránki Dezsőt, Perényi Miklóst és még sokakat – volt alkalmam megismerni és együtt dolgozni velük. Ebben az időszakban született meg több közös lemezünk, amelyek a mai napig büszkeséggel töltenek el.

Elmondok két történetet, amelyek jelzik Zoli spontaneitását és azt, hogy mennyire megbízott közös muzsikálásunkban.  A 80-as évek elején fel kellett vennünk J.S.Bach hat hegedű-zongora  szonátáját. Öt felvételi nap volt kiírva a Hungarotonnál, de mi három nap alatt befejeztük mind a hatot. Éjjel fél kettőkor, a felvétel után Zoli édesapja vitt a szállodába és utána lakására. Beszélgettünk, Zoli azt mondta, hogy fel kéne még venni valamit, mivelhogy maradt még idő. Igen, de mit? Végül éjjel a lakásán felmászott egy létrán a magas és hihetetlenül gazdag kottatára tetejére és onnan dobálta le több (20) F.Kreisler átiratát, amelyeket kettő, vagy három kivételével sem ő, sem én sohasem játszottunk azelőtt. Utána egy párat eljátszottunk, majd, már reggel, elmentünk lefeküdni. Este bementünk a stúdióba és felvettük a Kreisler lemezt. S mivelhogy még mindig maradt egy kis idő, felvettük a Bartók-Országh Magyar népdalokat, a „Gyermekeknek”-ből, amelyeket korábban gyakran játszottunk koncertjeinken. Ez a felvétel azóta is a Hungaroton tékájában fekszik, kiadatlanul. Zoli szerette volna ezt egy, akkor gyakori formátumban, kislemezen kihozni, közös Bartók tolmácsolásunk példájaként.

A másik érdekes eset 1979-es romániai koncert-túránk végén történt, amikor a bukaresti közös szonátaestünk után felültünk az éjjeli gyorsvonatra, hogy Szatmárnémetibe, utolsó koncertünk helyszínére, az ország másik végébe utazzunk. Nem aludtunk, egész éjjel beszélgettünk zenéről, politikáról, szerelemről, mindenről. Hajnal felé Zoli elkezdte mondani: hű-ha, az esti szatmári koncert után a papája viszi kocsival Budapestre, ahol főpróbája van Mozart „kis” A-dúr zongoraversenyével, amit már rég nem játszott és nem is gyakorolta a turnénk alatt. S hogy milyen kár, hogy nem tudja most előadni stb… Szó szót követett és arra jutottunk: Mi lenne, ha tudnánk valahogy próbálni a Mozartot? Kocsis már akkor híres volt és nagyon szerették Erdélyben. Reggel, amikor megérkeztünk, a helyi Filharmonikus Zenekar igazgatója várt az állomáson. Jól ismertem, mivelhogy sokszor koncerteztem városukban. Elmondtuk neki a problémát, de nem nagyon hittük, hogy valami lesz belőle. Délre volt kiírva a főpróbánk – hegedű, zongora – de mi csak egy rövid terempróbát akartunk. Amikor beléptünk a terembe, leesett az állunk: a zenekar ott ült a pódiumon és várt. Eredeti próbánk helyett Zoli eljátszotta vezényletemmel a Mozart zongoraversenyt. Este, a Beethoven, Brahms, Bartók műsorunk után bejött a zenekar és mi ráadásként előadtuk a Mozart zongoraversenyt. Tomboló siker volt, a közönség nem hitt a fülének, annyira meglepte őket ez a különleges ráadás…

Hát ilyen embernek és művésznek ismertem meg Kocsis Zoltánt. És mit mondjak arról, hogy tíz évvel később, akkor már Franciaországból, Kocsis Zoltán és Kurtág György meggyőző és kitartó unszolására visszatértem Magyarországra, a Szombathelyi Bartók Szemináriumra, mert szavaik szerint nekem „muszáj itt Bartókot tanítani”.

Közös Bartók-imádatunk és beszélgetéseink mindenféle más zenékről egy életre való táplálékot jelentett számomra. Köszönöm ezeket az éveket, Zoli!

Az élet úgy hozta, hogy valamivel kevesebbet találkoztunk azután, ő is vezényelt és koncertezett a világban, én is sokat jártam és dirigáltam. Nagyon megörült, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekar felkért karmesternek és művészeti vezetőnek. Én pedig annak, hogy ő szeretett a MÁV Zenekarral fellépni és dolgozni, úgy, mint karmester és mint zongoraművész egyaránt és állandó, visszatérő vendég volt. A zenekar pedig nagyon értékelte és büszke volt jelenlétére. Pár hónappal ezelőtt még többször beszélgettünk, különböző ötleteket és terveket akartunk megvalósítani. Sajnos ez már nem lehetséges.

Kocsis Zoltánnal Magyarország és a világ zenei élete az egyik legeredetibb és legmarkánsabb alakját veszítette el. De az, amit tőle kaptunk, az felbecsülhetetlen és maradandó. Amit ránk hagyott, folytatjuk!

Mindent köszönünk, Isten nyugosztaljon, Zoli

Csaba Péter