Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikusok, Cerovsek, Hamar



2016.12.01


„Századokon átívelő romantika", „Örök romantika" vagy „A romantika diadala" címmel is hirdethette volna a MÁV Szimfonikusok az Erdélyi Miklós-bérlet első estjét, ha a szervezők engedtek volna a lapos címek csábításának, de minthogy- nagyon is helyesen - nem engedtek, csak a műsor mesélt a koncepcióról. Így és ezért kerülhetett egymás mellé Vidovszky László Romantikus olvasmányok, no. 2 című, 1980-as évekbeli kompozíciója, mely a mai zenei irányzatok romantikához való szerves csatlakozásának példája; Bruch Hegedűversenye, azaz egy műfaját és keletkezését tekintve is vérbeli romantikus mű avirtuóz concerto elemeivel; valamint Dohnányi Ernő 2. szimfóniája, amelyen a 20. század javíthatatlan romantikusa még az 1950-es években is dolgozott (bár első verzióját „már" 1946-ban bemutatták). Nagyon tetszett a hangverseny - ha szabad ezt ilyen kereken leszögezni. Lelkesített a program, az előadás fűtöttsége és a MÁV Szimfonikusok két vendége, Hamar Zsolt karmester és Corey Cerovsek hegedűművész pompás teljesítménye.

Ami nem tetszett: a közönség érthetetlenül cinikus viselkedése. Nemcsak mert a szünet után következő Dohnányi-szimfóniára kínosan kiürült az amúgy is meglehetősen foghíjas nézőtér, hanem mert érzésem szerint méltatlan fanyalgással fogadták a két szélső darab előadását. Nyilván sokan csak Cerovsekre voltak kíváncsiak, amit persze mindenkinek szíve joga eldönteni, de ha már a produkciók minőségét nem tudják felmérni és értékelni, legalább az illem úgy diktálja, hogy elviseljék a hangverseny többi számát. Így tehát nem voltam elégedett Vidovszky művének hűvös fogadtatásával sem, pedig nyitószámként különösen izgalmasnak hatott a romantika harmóniáival játszó kompozíció, melyet a zenekar ráadásul példás koncentrációval szólaltatott meg. A mai napig fülemben cseng a vonósok telített hangú tételindítása az első, majd az első anyagát rekapituláló harmadik tételben, mely megdöbbentően másképp szólt a középtétel (vagy mondhatjuk: középrész) lágyabb-elkalandozóbb, de mégis izgalmasan disszonáns világának megismerése után.

Hogy Corey Cerovsek ellenben fergeteges ünneplésben részesült, az persze nem csoda: a kanadai születésű hegedűs bámulatos művész és bámulatos személyiség. Van valami mozarti a lényében - nem tudom, írták-e már róla -, vagy ha ezt túlzás volna állítani, akkor inkább úgy fogalmaznék: hasonlított kissé a Peter Shaffer-féle Amadeus-karakterre, annak hisztérikus elemei nélkül. Ennek három összetevője volt: egyrészt természetesen áradó muzikalitása, másrészt romlatlan, kicsit gyermekies kisugárzása, harmadrészt zsenialitása. Utóbbit elsősorban arra értem, hogy mint olvashatjuk, a csodagyerekként induló, kifogástalan technikájú hegedűs zongoraművészként is koncertezik, és mellesleg alig 18 évesen matematikából doktorált Bloomingtonban (első matematikusdiplomáját 15 évesen szerezte). Fellépése minden tekintetben lenyűgöző volt: gyerekjátéknak tűntek keze alatt a Bruch-koncert virtuóz állásai, a könnyedség azonban sosem fordult magamutogatásba, az elegancia nem vált hűvössé. Mert mindez talán nem islett volna olyan különleges és elragadó, ha nincs benne olyan sok bensőségesség - Cerovsek szinte gyengéden fordul a Bruch-partitúrához, hogy a legszebb oldalát mutassa meg nekünk. Nem csoda tehát, ha aközönség tombolva fogadta, amit ő ráadásszámok tömegével hálált meg (s egyáltalán nem tűnt megjátszottnak a nyíltszíni töprengés, hogy mit is játsszon még).

A kanadai művész mozartian tökéletes produkciójához képest valóban problematikusabb volt a Dohnányi-szimfónia - no nem az előadás szempontjából. A művet azonban azzal együtt is fontos (volna) koncertpódiumról hallani és róla ily módon közvetlen benyomást szerezni, hogy például a finálé egy-két variációja helyett szívesebben hallgattuk volna hosszabban a zseniális Burlát. A nyitótétel brutális - persze csak dohnányisan brutális - anapesztusainak fantasztikus sodrását hallva bebizonyosodott: Hamar Zsolt szenzációs karmester. Nemcsak hogy mindent megtett, hogy ezt a tulajdonképpen ismeretlen művet közel hozza a közönség szívéhez, de példásan sikerült megmutatnia a Dohnányi-zenék alig megmagyarázható és még mindig nem kellően elismert sajátosságát: bármilyen lehetetlen dolog is az 1940-es években rendes, klasszikus, négytételes szimfóniát írni, az eredmény mégsem valami ósdi kreálmány, hanem frissnek, természetesnek ható és főleg varázslatosan gyönyörű mű. (2016. október 7. - Zeneakadémia)