Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar – 2017. január 26.



2017.02.01

Népszerű műsort ígért az Erdélyi Miklós bérlet 3. estje: az első részben Kodály két remekével, a Galántai táncokkal és a Psalmus Hungaricussal, a másodikban pedig Csajkovszkij IV. szimfóniájával.

A Galántai táncokról időről-időre, rendre bebizonyosodik, hogy előadókat-próbáló kompozíció. És, elsősorban, karmestert! A mű sajátos helyzetét az adja, hogy „ismerjük”, de valójában mégsem – s ez egyaránt vonatkozik előadókra és hallgatókra. Magam nem tudok szabadulni attól az elementáris élménytől, amit sok éve a Gulbekian Zenekarnak köszönhettem. 2007-ben ráadásként játszották e művet, a ráadásszámoknak ideális esetben kijáró lelkesedéssel. Egyszerűen frenetikus volt (ebben közrejátszhatott persze a meglepetés ereje, de korántsem csupán az!). „Nagyon szeretjük ezt a művet” – mondta később, keresetlen közvetlenséggel a dirigens Lawrence Foster, és én mindmáig ebben látom annak az élménynek a titkát.

Felvetődik a kérdés: szereti-e eléggé nagyon megannyi hazai előadói gárda ezt a megannyi színben pompázó remekművet? Gyakorlati síkra lefordítva: szentel-e kellő időt-figyelmet a kottában rögzítettek értelmezésének, kifejezésre juttatásának? A mindennapi hangversenygyakorlatban vélhetően gyakran háttérbe szorulhat nehezebb, kevésbé ismert, stb. kompozíciók társaságában, éppen „ismertségére” való hivatkozással. S tény, a mű sohasem téveszti hatását (akárcsak egy népszerű Beethoven-szimfónia), függetlenül az adott interpretáció kidolgozottságának minőségétől.

Halász Péter vendégkarmesterrel sok szép pillanatot villantott fel a műből ez az előadás, soha rosszabbat nem kívánnék hangversenytermeink műsorán.  Csak épp a láttató kompozíciónak a – részben múltat megidéző - „távlatossága” maradt rejtve. De ne legyünk telhetetlenek!

Ebből a kezdésből remek folytatás következett; a Psalmus Hungaricus elementáris élményt adott valamennyi hallgatójának. Ezúttal nem lehetett panasz a szöveg érthetőségére/érthetetlenségére sem. A Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté) és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Iubilate Leánykara (karig.: Sapszon Ferenc) úgy énekelt, hogy nemcsak artikulálta a szöveget, hanem közvetítette a mondanivalót, értőn és szuggesztíven. Ideális választás volt Horváth István a tenor-szólóra, aki csodálatosan tudta ötvözni az oratorikus mű kívánta magatartást operaénekesi tapasztalataival. Lebilincselő volt, ahogyan hangjával tudott kifejezni minden érzelmet-indulatot, a szélsőségeseket is mentesen a külsőségektől. Talán csak a csúcspontnál lehetett volna kissé figyelmesebb a karmester, hogy az elszabaduló indulatok hevében se nyomja el Dávid király egetrázó indulati kitörését a szimfonikus zenekar és énekkar decibel-rengetege.

Belefeledkező, belefeledkeztető interpretáció volt, pirosbetűs hétköznappá tette az estet.

Csajkovszkij muzsikája esetében hasonlóképp kétes értékű az ismertség kérdése. Ismét egy régebbi hangversenyélményemet kell felidéznem: orosz zenekar tolmácsolásában éppen már-már klasszikusan letisztult interpretáció által váltott ki elementáris hatást a szimfónia. Valószínűleg az immár hagyományos (mondhatni, historikus) interpretációs elképzelés (és elvárás) készteti arra világszerte a legtöbb zenekart, hogy Csajkovszkij zenéjét az érzelmi-indulati összetevők skálájának kiszélesítésével szólaltassák meg, ily módon „találva” többlet-kifejeznivalót a partitúrákban. Halláskárosodással veszélyeztetett napjainkban pedig kifejezetten „trendi” a szélsőségek felé terelése mindannak, ami egyébként is tudna hatni. Mintha nem bíznának az előadók a művekben, hatásosabbra rajzolva segítik őket nagyobb népszerűségre. Mert kétségkívül ellenállhatatlan a lehengerlő hangerő, főként, ha az előadói apparátus az erőlködés legkisebb jele nélkül képes létrehozni.

Ilyesfajta hatásra törekedett Halász Péter, akinek lelkesedését vélhetőleg fokozta, hogy az operai zenekari árok otthonos közegéből pódiumra kerülve, ezúttal ”megmutatkozhatott” a közönségnek is. Már-már vibráló (a hosszú hangokat aprózó-toporzékoló lábmozdulatokkal kitöltő) gesztusaival sikerült megakadályoznia a figyelemnek a pillanatnyi lankadását is. Úgy a közönség, mint az előadók részéről. Kérdés, hogy vajon anélkül, elsődlegesen a megszólaló hangzásra koncentrálva kevesebb eredményre jutott volna-e.

Mindenesetre, a zenekari játékosok töretlenül intenzív jelenléte önmagában emlékezetessé avatta az estet.