Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikusok, Csaba, Ránki



2017.01.01

Két szimfonikus Brahms-mű keretezte Beethoven G-dúr zongoraversenyét (op. 58 - 1805/06) a MÁV Szimfonikusok novemberi koncertjén. A két mű közül csak az egyik, a Változatok egy Haydn-témára íródott eredetileg is zenekarra, (op. 56/a - 1873). Sőt először ennek a kompozíciónak is kétzongorás változata készült el, s Brahms csak azután hangszerelte meg az általa haydni eredetűnek hitt téma változatait, amelyekről a zenetudomány ma azt feltételezi, hogy a sorozat alapjául szolgáló Szent Antal-korált valójában Ignaz Pleyel írta. A műsoron szereplő másik Brahms-darab a g-moll zongoranégyes (op. 25 - 1856/60) Schönberg által készített zenekari átdolgozása volt. Két hangszerelés tehát - az egyik szerzői, a másik idegen kéztől való; két mű, amelyben egy-egy későbbi zeneszerző reflektál egy korábbira. Brahms a Haydnnak vélt Pleyelre, Schönberg a Brahmsnak vélt Brahmsra. Ezt a műsort kétszer játszotta el a MÁV Szimfonikusok, mindkétszer Csaba Péter vezényletével és Ránki Dezső szólójával. Úgy alakultak a körülmények, hogy a második alkalom - amelyen jelen lehettem - Kocsis Zoltán zeneakadémiai búcsúztatásának napjára esett. Nyilván nemcsak a kritikusnak ötlött eszébe, hogy Beethoven G-dúr koncertje (amelynek lassú tételébe Adolf Bernhard Marx a mű fogadtatástörténetét máig hatón befolyásolva hallotta bele az Alvilág kapujáig merészkedő, s ott a fúriákhoz könyörgő Orfeusz hangját) az a mű, amellyel Kocsis 1970-ben megnyerte a Magyar Rádió Beethoven Zongoraversenyét. Bár csupán a véletlen hozta így, mégis szép és mély értelmű volt ezt a jelentésteli művet éppen ezen a napon Kocsis nagy nemzedéktársától, Ránki Dezsőtől hallani.

A szünet utáni műsorrészt kitöltő Brahms-Schönberg-kompozíció nem tartozik az ortodox feldolgozások közé. Vannak olyan hangszerelések, amelyeknek alkotói tudatosan igyekeznek a történeti hitelesség szempontjait szem előtt tartani, oly módon használva a hangszereket, olyan felrakásokat találva és olyan színeket keverve ki, amelyeket az adott kor szerzői preferáltak. Ezek a hangszerelések a „mi lett volna, ha" elve szerint valósulnak meg: hogyan szólt volna a zenekar, ha maga az eredeti mű szerzője végzi el a hangszerelést? Ha már Kocsis Zoltánról esett szó, az ő seregnyi hangszerelése többségében ilyen szellemi kaland volt; olyan kísérlet, amely messzemenően az eredeti komponista szín­világának ismeretéből és tiszteletéből kiindulva álmodta újra Rahmanyinov, Bartók, Kodály, Debussy vagy Ravel egy-egy művét. Ravel viszont nem így gondolkozik az Egy kiállítás képeiben - és Schönberg is „anakronisztikus" hangszerelést alkot meg a g-moll zongoranégyest zenekarra dolgozva át: olyan hangszereket is használ (például a xilofont), amelyeket az adott kor nem alkalmazott volna, vagy olyan módjait választja a dallamok hangszeres „kiosztásának", amelyekkel tudatosan szembefordul a 19. század konvencióival. Utóbbira példa a nyitótétel aprózó tizenhatod-mozgásainak rézfúvókon való megjelenítése, egy meglehetősen vad ötlet. Mindez helyenként vaskossá, nehézkessé teszi a schönbergi hangszerelést - és kemény dióvá az előadást. Csaba Péter vezényletével a tételeknek egyfelől mindvégig remek hangulatuk volt, idiomatikus tempókkal, hiteles karakterekkel, életteli hangsúlyokkal (különösen az Alla zingarese fináléból sikerült nagyszerű érzékenységgel felszínre hozni a magyartánc-füzért), másfelől viszont hangzásában a produkció olykor összeérleletlennek, nyersnek hatott, s így a muzsikálás kétarcú benyomást keltett.

Sokkal vonzóbb összhatást eredményezett a Haydn-variációk megszólaltatása. Lekerekített, bölcsen arányos, színes és érzékeny előadás, gondozott vonóshangzással, érzékenyen megformált fúvós szólókkal, rugalmas ritmusokkal és a himnikus végkifejlet felé a fokozatosság szellemében tartó formaívvel. Ami azonban az est fénypontját jelentette, az a műsor középpontjában elhangzott Beethoven-zongoraverseny volt Ránki szólójával. A G-dúr koncertet szelíd, lírai darabként értékelik hagyományosan, és Ránki sem fosztotta meg a kompozíciót a gyengédség és szemlélődés pillanataitól. De legalább ennyi figyelmet szentelt a drámának, a zene indulatos felcsattanásainak, az erős dinamikai és karakterkontrasztoknak, a délceg ritmika feszességének. Nagyon kifejező, rendkívül szuggesztív volt ez az olvasat - és igen-igen pontos, feltűnően virtuóz. Engem mindenesetre az utóbbi években újra és újra bámulatba ejt Ránki lankadatlanul acélos technikai kondíciója - az a tiszteletre méltó igényesség, amellyel karban tartja játékának minden mákszemnyi részletét, nem engedve a maximalizmus negyvennyolcából. Magasrendű költészet és hangszeres perfekció együtt - ez volt Ránki Beethoven-zongorázásának élménye. 2016. november 19. - Olasz Kultúrintézet. Rendező: MÁV Szimfonikusok }