Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikusok - 2013. április 17.



2013.04.17

Kezdek gyanakodni önmagamra. Nem váltam valamely rejtélyes agymosás következtében, tudtomon kívül a MÁV Szimfonikusok titkos ügynökévé? Már hosszú hónapok óta mást sem írok az együttesről, mint lelkes kritikákat. Mindenesetre tény, hogy a zenekar jó ideje csupa kellemes élménnyel ajándékozott meg, lett légyen az adott estén vagy délelőttön a karmester Takács-Nagy Gábor, Csaba Péter vagy egy külföldi vendégművész. Április 17-én a Művészetek Palotájában az utóbbi konstelláció valósult meg: amerikai dirigens, Irwin Hoffman vezényelte az együttest. Magam még nem hallottam a New York-i születésű muzsikust, a zenekar műsorfüzetéből azonban megtudtam, hogy nem először lép fel a MÁV Szimfonikusok élén: 2005-ben már járt náluk.

A kiséletrajz azt is elárulta, Hoffman volt a Chicagói Szimfonikus Zenekar vezető karmestere Solti György előtt, és a magyar főzeneigazgató regnálása idején is az együttes állandó karmestere maradt.
Rám elsőként műsorválasztásával gyakorolt kedvező benyomást. A hangverseny kezdőszámaként, szakítva a nyitány–versenymű–szimfónia sablonnal, a mifelénk „egyműves” szerzőként ismert Ernest Chaussontól (1855–1899), az Eugene Ysaÿe-nak dedikált Poème szerzőjétől vezényelte a Magyarországon soha nem hallható B-dúr szimfóniát (op. 20 –1890). A háromtételes darab – azon kívül, hogy a koncerten kézhez kapott ismertetőt igazolva, valóban a mű keletkezési évében elhunyt César Franck erőteljes hatását mutatja, s így a 19. századi francia zenei termés koherenciájáról tanúskodik – tartalmas, gazdag, lényegre törő zenének bizonyult, amelyet nagyon kellemes volt hallgatni. Irwin Hoffman rokonszenvesen dirigált: pálca nélküli mozdulatai egyszerűséget sugalltak, pontosan és lényegre törően irányított, világos elképzelésekkel, színgazdagon, dinamikusan, feszes ritmussal és sodrással fogalmazva meg a nyitó Allegro vivót, súlyt helyezve a lassú középtétel széles vonós dallamosságának drámai akcentusaira és ugyanitt a rézfúvók hangzásának fényére, majd a finálé wagneri apoteózis-hangjának hiteles felidézésére. Mű és előadás értékei találkoztak, vonzó darab szólalt meg érvényes előadásban.
Hasonlóan szép perceket szerzett szünet utáni második számként, a műsor fináléja gyanánt Ravel táncfantáziája, az 1919-20-ban komponált La Valse. Hoffman vezénylése mindjárt a mű kezdetén, a zene vészt jóslón sötét morajlásának felidézésével gondot fordított a mű önmagán túlmutató tartalmai: a haláltánc-jelleg, egy korszak letűntét ábrázoló vízió érzékeltetésére. (Maga Ravel egyébként tiltakozott a sötét és démoni karakterű mű efféle magyarázatai ellen – de hát a mai művészet-elemzés már rég túljutott azon, hogy szerzői állításokat vagy tagadásokat perdöntő jelentőségűnek tekintsen. Először is egy alkotó nem mindig lehet tisztában műve összes érvényes értelmezési lehetőségével – vulgárisan szólva: nem mindig biztos, hogy tudja, mit is írt valójában. Másrészt sokszor tapasztaljuk, hogy az alkotók titkolóznak előttünk: elterelnek, megtévesztenek – az vesse rájuk az első követ, aki még soha nem akarta elrejteni a világ elől legbensőbb gondolatait.) Súlyosan hömpölygő, sodró, gomolygó, sötét zenei felhő volt Hoffman betanításában a La Valse – magam is ilyennek vélem a művet, egyetértettem tehát az előadással.
A leglényegesebb: a MÁV Szimfonikusok kitűnően játszottak a vendégkarmester keze alatt: pontos ritmus, tiszta intonáció, gondozott szólamok, tónusos vonóskar, rajzos fúvós szólamok, zengő tuttik. És az állapot legfőbb fokmérője: a kamarazenei részletek is kidolgozottan, igényesen ékelődtek a szimfonikus folyamatba. Magabiztos, szép produkciók szólaltak meg a muzsikusok hangszerein. Hoffmant figyelve úgy értékeltem, ez a sallangtalan, minden magamutogatástól mentes zenélés az idős kori művészi érettség és alázat szép példája. Nem is csoda, fűztem tovább magamban az okfejtést, hiszen a maestro már nem fiatal, ránézésre lehet úgy hetvenöt éves is. Később aztán az internetet böngészve egy Wikipédia-címszóból megtudtam: jövőre lesz kilencven esztendős… Le a kalappal az ilyen szellemi és fizikai frissesség előtt.
Természetesen szólistája is volt a koncertnek, nem akárki: a műsor középpontjában elhangzott versenyművet korunk egyik legkiválóbb hegedűse, a zenekarral gyümölcsöző kapcsolatot ápoló Baráti Kristóf adta elő. Prokofjev 2. hegedűversenyének (g-moll, op. 63  – 1935) több vetülete van. Hangszeres szempontból meghatározó a rendkívüli technikai követelmény, a folyamatosan beszélő hangszeres magánszólam elokvenciája, könnyedsége, zenei értelemben pedig a darab nem olyan vad és nyers, mint sok más Prokofjev-mű, inkább egyfajta finom, elegáns távolságtartás és hűvösség jellemzi – olyan, mint az ezüstös holdfény: simogató, de hűvös. Jól érzékelteti ezt a pengetett vonós kísérettel megszólaló lassú tétel, amely a 20. századi versenymű-irodalom egyik legmegindítóbb tétele lehetne (méltó párjaként annak a lassúnak, amelyet Ravel G-dúr zongoraversenyében hallunk), Prokofjev azonban nem ezt akarja – nem a megrendítés a célja, hanem egy különös, tartózkodó szemérem bemutatása: feltárom az érzéseimet, de nem beszélek róluk nyíltan, inkább csak utalásokban. Mindezt azért érdemes elmondania a kritikusnak, mert ezúttal a legszebb-legjobb történt: az előadás „fedte” a művet, éppen olyan volt, mint maga a kompozíció. Ha tehát leírjuk, milyen Prokofjev 2. hegedűversenye, azt is megfogalmaztuk, hogyan muzsikált Baráti Kristóf. Stradivarija mint mindig, most is kristálytiszta hangon szólt, ő maga pedig választékos tagolással, könnyed eleganciával játszott, maradéktalanul érvényesítve e különös, nemes mű minden szépségét és gazdagságát: a könnyed és választékos zenei beszédet éppúgy, mint a virtuozitást és a temperamentumot. A lelkes közönség két ráadást is kikövetelt: Baráti először nemrég megjelent, nagyszerű Ysaÿe-lemeze, a Hat szólószonáta Pécsett, a Kodály Központban készült felvételének műsoráról szólaltatta meg az abszolút slágert, az Obsessiont (2. szólószonáta, 1. tétel, op. 27, no. 2), majd Bach d-moll partitájának (BWV 1004) Sarabande-tételével búcsúzott.