Sajtómegjelenések

Szevasztavasz! (Schnittke és Schumann a MÁV Zenekartól)



2013.04.27

Tavasz, ébredés, kikelet, születés, újrakezdés – valami ilyesmi lengte körül a MÁV Zenekar április végi műsorát. Ez egyrészt természetesen Schumann szimfóniájának volt köszönhető, másrészt annak, hogy (mint azt a karmestertől, Takács-Nagy Gábortól megtudhattuk) a programba emelt Schnittke-darabok most hangzottak el először Magyarországon. S bár egy premier még nem jelent semmit, egy fecske ugyebár, de mégis: az esemény magában hordozza a lehetőségét annak, hogy a mű megszólaltatása ne szimpla lexikális bejegyzésként, hanem majdani előadások viszonyítási alapjaként maradjon meg az utókor számára.

Na, persze, hogyne: Schnittke és magyar koncertrepertoár! Muhaha! Hol élsz te? – szól valaki belülről, keserűen-csalódottan-gúnyosan, és azt hiszem, annyiban igaza van, hogy néha bizonyos szerzők esetében már az egyszeri elhangzásoknak is örülnünk kell. (S tegyük hozzá: általában ezek a szerzők vagy még élnek, vagy nincs ötven éve, hogy elhunytak…).

Így hát, két Schnittke-mű: dupla öröm. A különleges eseményt még különlegesebbé teszi a tény, hogy az első darab tulajdonképpen nem is létezik. Cirkuszok és gyermekek – hamarabb találjuk meg e címet Alekszander Mitta (Ragyogj, ragyogj, csillagom!, Tabakovval, emlékszünk még?) filmográfiájában, ehhez az alkotáshoz írt ugyanis zenét Schnittke, s a soundtrack elemeiből állították össze később a most felcsendülő szvitet.

Leletben gazdag terep Schnittke filmzenelistája, hiszen a szovjet-német komponista előtt két út állt: vagy a celluloidnak ír, vagy az asztalfiókjának. „Alfred, Ön jól választott” – mondhatnánk tévés vetélkedők miliőjét idézve, ha nem tudnánk, hogy nagy kiadók lemezkatalógusát, neves szólisták és zenekarok repertoárját, nyugati hangversenytermek programfüzetét szemezve már a „komoly” Schnittke-opusok sem számítanak ritkaságnak, sőt! S tegyük hozzá: ismerve stílusbravúrjait, valószínűsíthetjük, hogy a zeneszerző alkalmazott művészként sem termelt oly nagyon a színvonal alatt. (Nem gondoltam volna egykoron, a Hová menjünk moziba?-plakátokat böngészve, hogy a Riki-Tiki-Tévi, a Péter cár és a szerecsen, vagy épp az Agónia stábját ő is erősítette, de talán nem is kell olyan messzire mennünk az időben, hisz a 2004-ben bemutatott A kilencedik nap című filmdráma adatlapján is Schnittkét írják ki zeneszerzőnek – bár itt nyilvánvalóan utólag felhasznált munkákról van szó.)

Aztán, hogy ezek a muzsikák a mozgókép mellől elkerülve miképp állják meg a helyüket önálló hangversenydarabként, az más – és örök – kérdés.

A Bohócok és gyermekek cselekménye cirkuszban játszódik, ennek megfelelő a zene, tűzijáték, csinnadratta, elsöprő lendület, van itt harmonika, gitár, basszusgitár, a vonósok közt ül a Bartók-hasonmásverseny hatodik helyezettje, könnyed, önfeledt a játék, felszabadultak a zenészek, ugyanakkor gyönyörű puha a második tétel, és megkapóan intim pianissimókat suttognak a negyedikben. Úgy tűnik, Takács-Nagy érti Schnittkét (vagy legalábbis Schnittkének ezt az oldalát), még akkor is, ha a polistilisztika szó kimondásának kétszer kell nekifutnia.

Díjazandó, hogy a némi (nem, inkább: jó nagy adag) rosszindulattal tinglitangli nyitánypótléknak is címkézhető darab után újabb, ezúttal jóval fajsúlyosabb Schnittke-opus következett, az 1. concerto grosso, melyet maga a zeneszerző is egyik legjobban sikerült munkájának tartott. A két concertáló hegedűt Kokas Katalin és Kelemen Barnabás tartotta kézben, a csembalóra és preparált zongorára írt részeket Balog Zsolt szólaltatta meg, ám legyenek bármennyire instrumentumuk mesterei és virtuózai a nevezett művészek, ez az előadás kissé magázódva közeledett Schnittkéhez.

Technikailag még érthető, ha preparált zongora helyett szintetizátor szólal meg, a hangszín és a hangerő beállítása azonban kényes feladat, melyet ezúttal nem sikerült maradéktalanul megoldani – a bevezető hangzatoknál még elnézi ezt az ember, hiszen akkor még nincs mihez viszonyítani, azonban a művet lezáró tételnél, a lecsengésnél már egy felépített valamit vág tönkre a túlvezéreltség. Még akkor is, ha az a felépített valami nem a legtökéletesebb, ha némileg hiányzik a könnyedség, ha a kísérő vonósok a kelleténél picit jobban a háttérbe húzódnak, s ha önkéntelenül is – talán az első darabra reflektálva – bevillan a megállapítás, miszerint egy cirkuszi társulatban a bohócnak kell a legmegalapozottabb technikai tudás birtokában lennie. (Amúgy tűnjenek bár neheztelőnek az iméntiek, egyetlen duzzogó megjegyzés sem tudja felülírni az érzést: végre elhangoztatott!)

Schumannal nem voltak efféle gondok, nyilván az előadók is ismerősebb terepen, hazaibb pályán mozogtak már ekkor. A viszonylag későn, a zongorára írt darabok sora után született, néhány nap alatt kiszakadt első szimfónia könnyed, felszabadult alkotás, s ezúttal ez előadásában is megnyilvánult – gondolok itt elsősorban a tempóra, megköszönve ugyanakkor a második tétel szép megrajzolását. Hogy a lendületes megszólaltatás nem tudta feledni a döcögő, nehézkes meneteket, a vaskos hangzást, az már más lapra tartozik – ez van. Tavasz helyett dögletes nyár.

http://www.momus.hu/article.php?artid=6551&skey=m%C3%A1v