Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. március 28.



2013.03.28

Rossini-estet kínált az Erdélyi Miklós-bérlet 4. estje, a vezető karnagy és művészeti vezető Csaba Péter irányításával, melynek második részében négy szólista (Cserna Ildikó, Dobi-Kiss Veronika, Fekete Attila és Palerdi András), valamint a Nemzeti Énekkar működött közre.
Közhely, de igaz: Rossinit hallgatni jó. Elvarázsol dallamaival, hangszerelési effektusaival (elég a híres Rossini-crescendóra utalni), s nem utolsósorban ellenállhatatlan humorával. Azzal a ritka képességgel, hogy képes mosolyt csalni még a gondterhelt hallgató arcára is. Mármint, a maga részéről. Hogy tényleg felragyognak-e az arcok, az a gyakorlatban a mindenkori előadókon múlik. Ha a vezetékben „rövidzárlat” keletkezik, nem jön létre a beprogramozott hatás. De még olyankor is nagyon mérséklődik, ha az előadók „rossz vezetőnek” bizonyulnak, tehát, mérséklik a potenciális hatásfokot.


Valami ilyesmi történt az est első részében, amikor két nyitány (Olasz nő Algírban és Tell Vilmos) között korai vonós kamaraműve, a C –dúr szonáta csendült fel. Tartalmilag volt fáradt az előadás, mintha egy hosszú turné végén, ki tudja hányadszor kellett volna eljátszaniuk a műsort, nem volt benne semmi frissesség, semmi öröm. Pedig mindig látszólag nagy igyekezettel tette a dolgát: Csaba Péter vehemensen vezényelt (ez azonban inkább munkavégzésnek tűnt, semmint inspiráló irányításnak, hogy elkápráztassák a közönséget), a muzsikusok pedig a leírott kottaképet keltették életre. Nem lehet kifogásunk sem a tempóválasztások ellen, s nem panaszkodhatunk a dinamikai változatosságra sem. Néhány csúnya pillanatot leszámítva, kidolgozottnak mondható az előadás. De az interpretáció személyessége, az az aktivitás, amelynek köszönhetően élmény az élőzene-hallgatás (s ami miatt vannak, akik a hangversenyeket többre értékelik a legperfektebb hangfelvételnél is). „Ült” az egész, statikus volt minden pillanat, s csak utólag regisztrálhattuk, hogy folyamat részesei voltunk. A megunhatatlan Rossini néha szinte hosszúnak érződött – míg sziporkázó előadások hallatán nem győzünk sajnálkozni, hogy máris véget ért egy-egy kompozíció. A zenekar ezúttal nem játszott, hanem dolgozott – a hangzás senkire sem hatott üdítően. A törzsközönség békésen végighallgatta: ezúttal ez jutott. Nagyon hiányzott az a bizonyos „szikra”, amely egészen más hatású muzsikálást eredményezett volna – mert a felkészülésre (stb.) aligha lehetett panasz.

A műsor második részében felcsendülő Stabat Mater nagyobb feladatnak, egyúttal nagyobb kihívásnak bizonyult – mintha ekkorra tartogatták energiájukat a játékosok. A 19. századi olasz egyházzenének ez a remeke aligha tagadhatná le, hogy szerzője vérbeli operakomponista. Miután operaszerzői tevékenységét kurta-furcsán abbahagyta Rossini, élete hátralévő évtizedeinek egyik legértékesebb művét hagyta ránk e tíztételes kompozícióban.

Az „operai” gyönyörködnivalót elsősorban a szoprán és a tenor biztosította. Cserna Ildikó, akinek opera-repertoárjában legnagyobb súllyal Verdi és Mozart operaszerepek találhatóak, magától értetődő természetességgel formál. Pontosabban: számára a megszólaltatnivaló eleve strukturált (szerepe lehet ebben annak is, hogy repertoárja a műfajok széles skáláját öleli fel). Gyönyörűséggel hallgattuk a hangözönt, amellyel az erőlködés legkisebb jele nélkül tudta elkápráztatni hallgatóságát. Nem könnyű mellette alt-szólamot énekelni. Dobi-Kiss Veronika szólama - intellektuálisan végiggondolt felépítésével - tudatos művész. Hasonlíthatatlanul kisebb volumenű hangjával úgy gazdálkodik, hogy a hanganyag soha ne károsodjon, másként: kockázatmentes megoldásokra törekszik. Ezt csak akkor sajnáltuk, amikor virtuóz dallami fordulatok esetében kísérletet sem tett arra, hogy hasonló szuggesztív kifejezéssel szólamára irányítsa az érdeklődés reflektorfényét. Érdemes lenne kilépnie a korrekt-pedáns megoldások biztonságos szférájából.

A zenekari kíséret tapintatosan gondoskodott arról, hogy soha ne fedje el az énekeseket. Habár Fekete Attila korántsem lehetett maradéktalanul boldog (a „magas desz” csúnyán kicsorbult), mégis neki köszönhettük a legmaradandóbb zenei élményt. Áriája napokig állhatatosan kísérte a hallgatót. Ez az a „zsigeri” hatás, amit ajándékként él meg a közönség! (Talán nem perdöntő jelentőségű, de az interpretáció minőségét illetően sokatmondó, hogy – túl azon, hogy biztonsággal tudta kotta nélkül – vállalta a kotta nélküli megszólaltatást. Ettől emelkedett meg hirtelen a színpad – korábban Verdi Requiemjében Kováts Kolos élt ezzel a gesztussal.) Palerdi András teljesítménye röviden a megbízható jelzővel minősíthető. A Nemzeti Énekkar talán még ha akarna, se tudna „nem jó” lenni – ezúttal is felvonultatta kifejező tónusainak gazdag választékát. Tolmácsolásában rendkívül hatásosak voltak a kontrasztok, kiváltképp az utolsó ítélet borzalmait festő (szoprán-szólós) tételben. Talán a profi együttesből még ki nem halt lelkesedés kísérőjelenségeként számolhatunk el néhány csúnya „kiszóló” szopránhanggal. De ezek csak hajszálvékony vonalak a monumentális freskón.

A viszonylag hosszú koncert végén, nagycsütörtökön, a Stabat Mater élményével gazdagodott közönség távozott az Olasz Intézetből.