Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. március 1.



2013.03.01

A halmozottan szóhoz többnyire mindenki ugyanazt a másik kifejezést: a hátrányost asszociálja – halmozottan hátrányos helyzetű. Érdekes: halmozottan előnyös helyzetű emberekről, intézményekről nemigen szokás beszélni vagy írni. Ez a nyelvi fordulat nem alakult ki – rejtély, miért. Hadd tegyek kivételt: halmozottan előnyösnek éreztem a MÁV Szimfonikusok helyzetét, amikor a zenekar március első estéjén három abszolút közönségcsalogató darabot adott elő, két olyan művész közreműködésével, akikről a kvalitás iránt érzékenyek rendszerint felsőfokon nyilatkoznak. Valóban: az olyan koncert, amelyen Berlioz Római karnevál-nyitányát Liszt Haláltánca és Beethoven 2. szimfóniája követi, kasszasikert ígér, kivált, ha a szólista a fiatal magyar zongoristatársadalom kiválósága, Balog József, a karmester pedig a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, a betegségéből pár hónapja felgyógyult, népszerű muzsikus, Kocsis Zoltán. A kedvező előjeleknek kijáró pozitív várakozással mentem el tehát a zenekar mostanában szokásos koncerthelyszínére, az Olasz Intézetbe – és nem csalódtam.

    A Berlioz-nyitányban mindenekelőtt arra kellett felfigyelni, milyen tartása van a zenélés gesztusainak, milyen határozottan és célratörően fogalmazódik meg minden motívum és téma Kocsis Zoltán irányítása alatt. A hangzás erős volt, tömör és dús zengésű, a zenei gesztusokat feszesség jellemezte és energia áradt belőlük. Mindez együtt segített megteremteni azt a sodró tempót és életöröm-ittas légkört, amely a Római karnevál-nyitányt, Berlioz e rendkívül vonzó szimfonikus remeklését jellemzi. Ziccerdarab ez, sikerszám – ám ugyanakkor a legnemesebb költészet, elég talán a lassú szakasz ezúttal is szépen megformált szólójára utalni, amely Berlioz egyik dédelgetett hangszer-kedvencén, az angolkürtön hangzik fel.
    A romantika egy másik úttörője, Berlioz fegyvertársa, Liszt Ferenc a maga Haláltáncában a 19. század egyik emblematikus művét komponálta meg: olyan alkotást, amely egyfelől a múltidézés kultuszának hódol (a gregorián Dies irae-dallamot dolgozva fel, és a középkori haláltánc-ábrázolások szélsőséges hangulatát idézve meg a zene eszközeivel, például a dobott vonók „csontzenéjének” naturalizmusával), másfelől a romantikus virtuozitás iskolapéldája, hatásos, versenyműszerű kompozíció egyetlen tételbe sűrített zenei folyamattal, a variációsor formai keretein belül. Látszatra talán hálás darab, mégis könnyű elbukni benne, mert a kifejezésmód a nem eléggé avatott előadó keze alatt könnyen válik egyoldalúan nyerssé, a „mutatós” virtuozitás pedig hajlamos kiüresedni, ha nem olyan muzsikus alkalmazza, aki az elmélyültség többletét is képes latba vetni a kompozíció sikere érdekében. A harmincas éveiben járó Balog József (1979), Schweitzer Katalin, Krause Annamária és Jandó Jenő egykori növendéke, korosztályának kiemelkedő Liszt-játékosa már sokszor bizonyította hangversenyen és hanglemezen, hogy nem a könnyű sikert keresi: egyrészt kerüli az öncélú hatáskeltést, másrészt csak olyasmit vállal, aminek rendelkezik a technikai aranyfedezetével. Most is ez a komolyság sugárzott előadásmódjából. Ujjai alatt gazdagon zengtek a zongora pörölycsapás-basszusai, ércesen szólaltak meg az akkordikus faktúrájú szakaszok, csilingelt a diszkantregiszter – a virtuóz kivitelezés azonban nem vált a produkció középpontjává, csupán szolgálta a mű hangulati tartalmainak érvényesülését: azt a sötét látomást, amelyet Liszt ebben a művében elénk idéz. Egyenes következménye volt ennek a tiszta felfogásnak a nagy sikert megköszönő két ráadás, a Liszt kései, szikár művészetét reprezentáló Szürke felhők (1881) és Resignazione (1877). Balog József ismét bizonyította, hogy hangszeres rátermettség és költői elmélyültség dolgában egyaránt Liszt műveinek méltó tolmácsa.
    A szünet után olyan szerző következett, akit mind Berlioz, mind Liszt legfontosabb elődeinek egyikeként tisztelt és szeretett: Beethoven. A 2. szimfónia nyitótételének Adagio molto lassú bevezetésében Kocsis Zoltán alaposan megmozgatta a vonós basszust, s ezzel dinamikussá tette ezt a formaszakaszt, amely így természetes gesztussal torkollhatott bele az Allegro con brióba. Élénk-drámai sforzatók tették jelentőségteljessé és rajzos fúvós szólók tagolták az introdukciót. A szonátatétel gyors főszakaszában nagyra értékeltem a zenei folyamat indulatokban bővelkedő megfogalmazását, a sok életteli hangsúlyt, a sodrást, a szenvedélyt – és mindennek korántsem ellentmondva: a világos színeket. A Larghettót kellemes, lépő tempó tette közvetlenné, a zenélés színvonalát árnyalt dinamika és részletező tagolás jelezte. Ugyanakkor feltűnt, hogy a prímhegedűk a magas fekvésben olykor disztonálnak, s ez a jelenség a fináléban is visszatért. A scherzo egyik fő jellegzetessége az éles kontrasztok és a fordulatos megfogalmazás mellett Kocsis Zoltán pálcája alatt egyfajta „lopakodó” jelleg volt – és örömmel nyugtáztam, hogy mint az érzékeny előadások legtöbbje, ez a mostani is felszínre hozta a tétel színeiből-harmóniáiból az egészen Schumannig előremutató jegyeket. Végül a fináléban az előkés alaptéma szellemes fricskaként hatott, s az egész tételben eluralkodott a derűs szenvedély, a kolerikus gesztusvilág, az előadás tüze, amely oly jól alkalmas a 2. szimfónia fináléjában fontos szerepet játszó hirtelen kitörések szolgálatára.