Sajtómegjelenések

Ez egy ünnepi évad lesz!



2013.11.06

Fürth Livia interjúja Csaba Péter karmester-hegedűművésszel, a MÁV Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjével.

Csaba Péter Kolozsvárott született 1952-ben, ötéves korában kezdett hegedülni Zsurka Péterrel, zeneszerzés tanára pedig Terényi Ede volt. Tanulmányait a bukaresti Porumbescu Zeneakadémián fejezte be. Több nemzetközi megmérettetésen, köztük a Paganini-versenyen ért el értékes helyezést. Muzsikusként több mint 80 országban járt. Művészi pályáján fokozatosan tért át a hegedűről a karmesteri pálcára, és az utóbbi 25-30 évben majdhogynem kizárólag karmesterként dolgozott. 1983 óta Franciaországban, Lyonban él. Számos zenekart alapított. 2002-ben a Svéd Királyi Akadémia rendes tagjává választotta a svéd zeneéletért folytatott tevékenységéért, valamint a zeneművészet értékeinek terjesztéséért és kiváló művészi teljesítményeiért. 1994-2010 között a Besancon-i Szimfonikus Zenekar igazgatójaként és állandó karmestereként tevékenykedett. A Lyoni Zeneművészeti Főiskola zenekari osztályának vezetője. 2012 óta a MÁV Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője és vezető karmestere.


Fürth Livia: Kolozsváron született, majd a bukaresti Porumbescu Zeneakadémián diplomázott. Felmerült akár gyermekkorában, akár felnőttként, hogy Magyarországon tanuljon vagy éljen?

Csaba Péter: Sok rokonom – tíz unokatestvérem - élt akkor Budapesten. A hetvenes években nem lehetett csak úgy egyszerűen ide utazni, de ha mód volt rá, akkor jöttem. Aztán - már a zeneakadémia befejezése után - az is felmerült, hogy végleg átjöjjek. Nem akárki, Simon Albert többször is felkért, hogy a budapesti Zeneakadémia tanáraként foglalkozhatnék a vonósokkal, de végül is az akkori viszonyok miatt ebből nem lett semmi, bár kétszer-háromszor vendégként jöttem. Ugyanis ha kérem, hogy áttelepülhessek, az bizonytalanságot és bonyodalmat okozott volna – lehet, hogy sok év után adták volna csak meg az engedélyt, de addig nem engednek játszani, utazni.

F. L.: Kikkel alakult ki leghamarabb kapcsolata a budapesti művészek közül?

Cs. P.: 1974-ben Kocsis Zoli fellépett Romániában – ezután vele többször is koncerteztem, és rajta keresztül sok magyar művésszel kapcsolatba kerültem. Ő nagyon sokat tett azért, hogy felléphessek Budapesten. Az egyik budapesti koncertünkre Kurtág György is eljött – ekkor kezdődött az ismeretségünk, ugyanis ezután a koncertünk után azt mondta, hogy „ez a Brahms olyan volt, ahogyan Weiner Leó tanította” – gondolhatja, milyen nagyra értékeltem ezt a mondatot. Később is voltak olyan megnyilvánulásai, melyekkel igencsak meglepett. Amikor a kilencvenes években egy Beethoven vonósnégyes Mahler zenekari átiratát vezényeltem a Zeneakadémián a szünet előtti utolsó számként, a koncertet a Magyar Rádió is közvetítette. Ahogyan megyek ki a szünetre, szól az ügyelő, hogy telefonon keresnek. Nem értettem, ki hívhat ilyenkor és itt. Az volt a válasz, hogy a Kurtág professzor. Azért hívott, hogy elmondja, hallgatták a rádiót, és mennyire tetszett neki, és hogy „a Márta itt zokog mellettem”. És a történet folytatódott! Mikor két-három hónap múlva Londonban voltam Frankl Péter régi barátom házában, ismét csöngött a telefon. Kurtág telefonált egy híres dél-angliai fesztiválról, ahol éppen tanított. Azt akarta elújságolni, hogy „azt a Beethoven-felvételt hallgatjuk, azon tanítom, hogyan kell Beethovent játszani”.

F. L.: Térjünk vissza a karrierje elejére. Még az akadémiai évei alatt megnyerte a Paganini versenyt. Mi történt, miután befejezte a Zeneakadémiát?

Cs. P.: Mondhatom, hogy sima utam volt, hiszen rögtön állami szólista lettem és szavakkal talán le sem írható, hogy ez akkoriban milyen nagy dolog volt, hiszen az egész országban összesen három hegedűs kerülhetett ebbe a pozícióba. Már a hetvenes években jártam Ázsiában, nem is egyszer, de Japánban és természetesen Európában is. Azért hozzá kell tennem, hogy ez is úgy ment akkoriban, hogy sokkal több meghívást kaptam – hol megadták az engedélyt az utazásra, hol nem.
Aztán 1983-ban elhagytam Romániát és azóta Franciaországban, pontosabban Lyonban élek a feleségemmel és két lányommal. Itt alapítottam meg a Solistes de Lyont.

F. L.: A hegedűkarrier mellett mikor kezdte érdekelni a vezénylés?

Cs. P.: Mondhatom, hogy szinte gyerekkorom óta vonzott a vezénylés. Hegedűsként már tizennégy évesen dirigáltam zenekart, de az első igazi vezénylésem húszéves korom körül volt. Romániában nem engedtek vezényelni, hivatalosan azért, mert nem erről szólt a diplomám.

F. L.: Azt, hogy az elmúlt évtizedekben mi történt az életében, csak egy könyvben lehetne elmesélni, hiszen nyolcvan országban a leghíresebb művészekkel koncertezett, dolgozott, készített megszámlálhatatlanul sok lemezt, mesterkurzusokat tartott, zsűrizett. Melyik időszakot emelné ki mindebből?

Cs. P.: A „skandináv korszakomat” feltétlenül! Először Finnországban, majd Svédországban is dolgoztam, zenekarokat alapítottam, hegedültem, vezényeltem. Az általam alapított Virtuosi di Kuhmo Kamarazenekar húsz éven át az egyik legrangosabb együttesnek számított Finnországban. Bevallom, én akkor éreztem igazán, hogy mennyire értékelik a tevékenységemet, amikor Finnországban engem kértek fel az elnök személyes kérésére, hogy a december 31-i beszéde után fél óra Sibeliust játsszunk a zenekarommal. Ebben biztosan szerepet játszott, hogy az 1994-ben Finnországban készült Sibelius-lemezem az USA-ban elnyerte Az év legjobb felvétele címet.
Svédországban megalapítottam a Lappföldi Fesztivált és vezettem a Musica Vitae zenekart, melynek tizenöt évig voltam művészeti igazgatója és állandó karmestere. Emellett elindítottam egy nagyszabású projektet, az Euro Musica Vitae fesztivált, mely európai fiatal zenei tehetségek támogatására, felfedezésére jött létre. Az volt a különlegessége, hogy a fiatalok mindent egy helyen kaptak meg: szólózhattak, kamarázhattak, világhíres művészek foglalkoztak velük, és felléphettek a zenekarommal. Nagyon büszke vagyok erre, mert később sokan közülük világkarriert csináltak.
Ezt - kibővítve - bevezettük Spanyolországban is a santanderi Ecuentro de Música Y Academia fesztivál keretén belül, melynek 2001 óta vagyok művészeti vezetője. Mivel itt tíz fiatal helyett már ötven-hatvan résztvevő van, másképp kellett foglalkozni velük. Ez egy olyan monstre koncertsorozattá vált, melyen három és fél hét alatt hetven hangversenyt hallgathat meg a közönség. A csodálatos koncertközpontban mindennap van előadás, és még tizenöt más városban is – a sok tehetség között számos magyar fiatal is bemutatkozhatott.

F. L.: Magyarországra milyen gyakran járt?

Cs. P.: Nem mondhatnám, hogy túl gyakran, talán évenként egyszer, néha egyszer sem. Ebből az egyik éppen a MÁV zenekar meghívása volt tizenhat évvel ezelőtt, akik még kétszer hívtak, legutóbb 2010-ben. Így alakult ki az a kapcsolat, melynek eredményeképpen én lettem a zenekar művészeti vezetője.

F. L.: Mikor felkérték erre a posztra, úgy tudom, pár hónap gondolkodási időt kért. Mi alapján döntötte el, hogy elvállalja?

Cs. P.: Mi Erdélyből mindig Magyarország felé néztünk! Hiába zenéltem annyi helyen a világban, vonzott az, hogy ebben az országban dolgozhatok - de igazán akkor határoztam el magam, amikor néztem ezt a gyönyörű várost a Magyar Tudományos Akadémia egyik Dunára néző ablakából (egy koncertet adtunk a díszteremben). Ott álldogáltam az ablakban és csodáltam a kivilágított várost – valójában ez a látvány és ez az érzés döntött!

F. L.: A második évad kezdődik most az Ön művészeti vezetése alatt a MÁV Szimfonikusoknál. Mi az, amit kiemelne az első évad eredményeiből?

Cs. P.: Azt szerettem volna - és már sok mindent meg is tudtam ebből valósítani -, hogy a már ismert és népszerű művek mellett gazdagítsuk a repertoárt, legyenek új dolgok mind stílusban, mind zeneszerzőkben. Ezért játszottunk például Rousselt is, egy XX. századi francia zeneszerzőt, vagy felkértünk egy csodálatos francia mezzoszopránt, Clémentine Margaine-t. Másrészt azt is fontosnak tartottam, hogy a sorozatoknak legyen egy egységes koncepciója.
Az első év alatt megismertem a zenekart, a közönséget, és a vezetéssel együtt leszűrtük az előző évad konklúzióit. Azt gondolom, hogy a munka beért, és ezt az is jelzi, hogy a bérleteinket a Zeneakadémiára 99 százalékban azonnal eladtuk.
A Mesterbérletben, mely a MÜPÁ-ban januárban kezdődik, szintén hallhatnak majd világsztárokat. Az egyikük Menahem Pressler zongoraművész, a XX. század leghíresebb hegedű-cselló-zongora triója, a Beaux Arts Trio megalapítója, aki a Bloomingtoni zeneakadémia professzora évtizedek óta. 2008-tól, amióta a trió már nem működik, ismét szólistaként járja a világot a legrangosabb együttesekkel. Egy nappal azelőtt, hogy velünk Mozart B-dúr zongoraversenyét előadja, Bécsben lép fel. És ha hozzáteszem, hogy éppen idén 90 éves, akkor megértik, miért lesz különleges ez az est.
Egyébként az esti bérleti előadások egy-egy részét az Olasz Intézetben rendezett matinékoncerteken is meg lehet hallgatni.
Feltétlen meg kell említenem, mennyire fontos nekem és a zenekarnak, hogy a fiatal korosztálynak is játsszunk. Ez már oda fejlődött, hogy a kismamákon, a babákon, óvodáskorúakon át a nagyobbakig minden gyermekkorosztály számára van sorozatunk.
Vannak azért nehézségek is. Az első, október 31-i koncertet, a Verdi Requiemet például a Zeneakadémián akár háromszor is eljátszhatnánk, olyan mértékű az érdeklődés, de ez teljesen lehetetlen az anyagiak miatt, hiszen a terem kibérlése és az egyéb kiadások olyan magasak, ami ilyen jegyárak mellett a költségek töredékét fedezné csak.

F. L.: Mi a legfontosabb Önnek az új szezonban?

Cs. P.: Mindenekfelett ez egy ünnepi évad számomra! Azért ünnepi, mert visszatérhetek – és a zenekarnak is, amely hatvan éve játszik itt – a Zeneakadémiára. Nekem ez elmondhatatlanul fontos, hiszen már gyermekkoromtól jártam ide, és háromszor-négyszer már vezényeltem is itt. Ha beléptem a nagyterembe, az nekem ünnep volt, mert ez a terem egy zenei lélek! Nagyon sok, sőt, rengeteg koncertteremben megfordultam a világban, és állíthatom, hogy a zenének egy ilyen teremben van a legjobb helye – ezért ünnep ez nekem!

F. L.: Hogyan tervezték meg a 2013-14-es évad programját?

Cs. P.: Egy ilyen évadterv kialakítása egy alkotás! Nyolc különböző programot vezényelek, de természetesen az összes koncert műsorát össze kell állítani, egyeztetni a vendégkarnagyokkal és a zenekar vezetésével. Lendvai Györggyel, a zenekar igazgatójával megvan az a harmónia, melyben nyugodtan, jó hangulatban lehet dolgozni.

F. L.: Abból a nyolc programból, melyet Ön vezényel, melyiknek a műsorát emelné ki?

Cs. P.: Két programot feltétlenül. Bár mindegyik hangverseny fontos nekem és mindet azért választottam, mert szeretem azokat a darabokat, de a január végi koncert, melyen Wagner Trisztán és Izoldájának előjátéka és Izolda szerelmi halála, és Mahler I. szimfóniája hangzik el, különösen kedves nekem. Már az előző évadban is volt Mahler, és szeretném minden évben egy-egy szimfóniáját beilleszteni a programba.

F. L.: Talán azért szereti ezt a korszakot vezényelni, mert szóló hegedűsként ilyen monumentális zenében nem lehetett része?

Cs. P.: Szólóhegedűsként minden korszak zenéjét játszottam a régi zenétől a XX. századig. Sőt, nekem is írtak nem egy művet, és én is írtam sok zenét, de nem lehet mindent csinálni, egyszerűen nem fér bele az ember idejébe, és azt hiszem, én inkább előadó vagyok. Tehát szólóban és kamarában mindent eljátszottam, ami lehetséges, de a vezénylés egy fantasztikus repertoárt nyitott meg, hiszen a szimfonikus zenekar az egy egészen más világ.
És az, hogy néha olyan karmesterek is vezényeltek engem, akik nem tekintettek partnernek, sokban hozzájárult, hogy a szólókarrier helyett a vezénylést választottam.

F. L.: És mi a másik koncert műsora?

Cs. P.: Richard Strauss Halál és megdicsőülés, illetve a Till Eulenspiegel című szimfonikus költemények – egyébként Strausstól is szeretnék minden évben beilleszteni a programba egy-egy művet –, és közöttük az oboaverseny, amit egy világhírű oboás, Hansjörg Schellenberger játszik majd, aki a Berlini Filharmonikusok szólistája volt. Ő karmestere is lesz a Festetics bérletünk egyik estjének. Egyébként ezzel a májusi koncerttel Strauss születésének 150. évfordulóját ünnepeljük majd. Strauss nagyon fekszik a zenekarnak is – amikor tavaly a Hősi életet játszottuk, akkor éreztem ezt.
A zenekarban nagyon sok értékes, jó zenész van, és szeretnék úgy dolgozni velük, hogy értsék, amit én szeretnék, de én is értsem, amit ők, és így egymást inspirálva végül adjuk a lehető legjobbat és egyre magasabb legyen a színvonal. A munka ne csak abból álljon, hogy eljátsszuk, ami le van írva, hanem ekkor kezdődjön – azaz szabadon újraalkotni minden frázist és motívumot, mintha akkor és ott teremtenénk meg a zenét először. Ez a karmesteri munka igazi célja. Csak így lehet minden koncert új – még akkor is, ha már ezerszer játszottuk.
Ehhez szorosan hozzátartozik a zenekari hangzás, amit állandóan csiszolni kell, hogy akkor is ugyanígy szóljon a zenekar, ha nem én vezénylem. Ezért a próbákon nagyon intenzíven dolgozunk, nincs üresjárat.
Úgy érzem, ezt a zenekart Magyarországon néha alulértékelik - szerencsére a közönség nem, ők az utóbbi években mellettünk állnak és támogatnak minket. Remélem, a munkánk eredményeképpen mindenkinek nyilvánvaló lesz ez az érték.

http://www.musicianswho.hu/cikkek.php?cikkid=12502