Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. október 13.



2013.10.13

Az idei, szám szerint 39. „Korunk zenéje” programja az évfordulók jegyében készült. Október 1-je és 13-a között hét hangversenyen, különböző helyszíneken 70, 80, 90 vagy 100 éve született magyar és külföldi zeneszerzők művei csendültek fel. Hallhattunk szerzői estet, olyan programot, amely két ünnepelt műveiből adott ízelítőt, s arra is volt több példa, hogy – megindokolhatóan – más kortárs művekkel „konfrontálódtak” az idei kerekévfordulós szerző darabjai. Két magyar szerzőnek jutott önálló est: Jeney Zoltánnak és Dubrovay Lászlónak, ez utóbbi zenekari estjével zárult a kortárszenei fesztivál (ez volt egyébként az egyetlen zenekari est a sorozatban).

Az Olasz Intézet díszterme adott otthont a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjének, amelynek műsorán két ősbemutató is szerepelt. Vannak zenekarok, amelyek egy-egy stílusra, netán egy-egy zeneszerzőre specializálják magukat, míg a legtöbbnek repertoárját gyakorlati szempontok alakítják. A MÁV Szimfonikusok esetében a változatos programkínálat mögött markáns erővonalak fedezhetőek fel, így – a hagyományos zenekari repertoár előadásán túl – többek között az operaénekesekkel való fellépések során remek kísérő-együttessé alakult, s e funkcióban megannyi pályakezdő művésznek (szólistának csakúgy, mint karmesternek) adott lehetőséget pódiumrutin megszerzéséhez. Aki jó emlékeket őriz közös fellépésükről első szárnypróbálgatásai idejéből, akkor is szívesen visszajár a zenekarhoz, ha már nemzetközileg elismert, sikeres művész. A MÁV Szimfonikusok visszatérő szólista-vendégei közé tartozik Baráti Kristóf, aki második hegedűversenyének megkomponálására inspirálta Dubrovay Lászlót. Dubrovay kísérletező-kedvű alkotó, akit erősen foglalkoztat az egyes hangszerekben rejlő hangszín- és hangzáslehetőségek kiaknázása. „Solo”-sorozatának darabjai igencsak meglepő hangzásokat produkálnak… Ami ott etűd-jellegű, a lehetőségek feltérképezése (mindig egyedi felépítésű kompozíció formájában), a későbbiekben bármikor felhasználható szín, effektus a nagyobb apparátusú kompozíciókban is.
A Hegedűverseny No. 2 – amely több szempontból a műsor csúcspontját jelentette – egyszersmind arra is példa, hogy a kísérletezések nem szükségszerűen öncélúak. Vitathatatlan, hogy a hangszer „lelkének”, sőt, „mélylélektanának” alapos ismerete nélkül aligha születhetett volna ilyen komplex alkotás. Úgy dúskálunk a színekben, hogy közben szinte háttérbe kerül a forma – ez a fajta zenehallgatás egyaránt leköti a szakmabelit és a zenével pusztán mint élvezeti cikkel élőt egyaránt. Érdekesnek találja a hangzást bárki, azaz méltónak az érdeklődésre – s ennél többet aligha kívánhat bárki a kortárs szerzőktől!
A 70 esztendős Dubrovay László gazdag életművében előkelő helyet kapnak a zenekari művek; a hangszerismeret busásan kamatozik olyankor, amikor a különböző hangszercsoportok mindegyikével autonóm módon tud bánni a szerző. A történeti repertoáron felnőtt és méltán világhírnévre szert tett Baráti Kristóf játéka egyértelműen éreztette: kedvvel, szívesen játssza a tudása és képességei megcsillogtatására remek alkalmat kínáló, nehéz és igényes kompozíciót. Ezúttal aligha kerülhet szóba „misszió”, egyértelműen a szólista iránt magas követelményeket támasztó, potenciális repertoárdarabról van szó.
Ismerve a MÁV Szimfonikusok műsorpolitikáját, nem tűnik hiú reménynek, hogy helyet kaphat a mű a következő évadokban valamely bérleti sorozat műsorán is.
Kesselyák Gergely volt a Dubrovay-est dirigense, akinek közös múltja és gyümölcsöző jelene van a zenekarral. A zenekari játékosokat inspirálja vizualizáló irányítása - ennek is köszönhető, hogy tolmácsolásukban valamennyi műsorszám nagy tetszést aratott.
A Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi érdekes műfaj-meghatározást kapott a szerzőtől: mese szimfonikus költemény. Ez is évfordulós mű: Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójára komponálta a szerző, afféle műfaji hommage-ként, követve a jellegzetes liszti formálási elveket. A Faust, az elkárhozott című balett anyagából készült III. szvit tételei során a figyelmes hallgató megannyi részletre felfigyelhetett, amelyek a zeneszerzőnek a zenetörténet valamely pillanatához, meghatározó egyéniségéhez, vagy valamilyen más vonatkozásához való kötődéséről árulkodik. Tetten érhető tehát az, hogy az egyéni nyelv kialakítása korántsem jelent szakítást a hagyománnyal – sőt, épp ellenkezőleg, a korszakok során felgyülemlett kifejezési eszközökből való tudatos választás/válogatás is személyiségjeggyé nemesedhet. A záró műsorszámot, a Tavaszi szimfóniát is bicentenárium hívta életre, Dubrovay VI. szimfóniájának ajánlása Erkel Ferencnek szól.
Dubrovay notációja egyértelmű, a hangszerszerű szólamokból pontosan realizálható az elképzelt hangzás. S ha a játszanivaló esetenként szokatlan is a zenekari játékosok számára, a megtanulásába fektetett energia kétségkívül megtérül, hiszen kamatozik más (és nemcsak kortárs!) művek értelmezésekor, előadásakor.