Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. február 22.



2013.02.22

Van olyan vélekedés, mely szerint „már az első hangokkal eldől, milyen lesz a koncert”. Nos, a péntek este, majd szombat délelőtt megrendezett Brahms-Schumann program kétségkívül ezek közé tartozott. A Lukács Miklós- és a Varga László-bérlet közönsége egészen kivételes élményhez jutott.
Először voltam tanúja a MÁV Szimfonikus Zenekar és Csaba Péter közös produkciójának, aki 2012 óta vezető karmestere és művészeti vezetője az együttesnek. Nagy várakozással készültem (ez magában rejtette a csak részben indokolt csalódás veszélyét!) – és még nagyobb örömmel távoztam az előadás végén az Olasz Kultúrintézetből. Mint az ismertetőből megtudtuk, ezúttal éppen 100. alkalommal játszotta Brahms B-dúr zongoraversenyének magánszólamát Frankl Péter – ehhez a jubileumhoz is méltó volt az előadás koncepciója. Igen, elsősorban a koncepció, hiszen a szólista rendelkezésére álló hangszer kifejezési lehetőségei igencsak behatároltak – de hogy értő kezek mit tudnak kihozni a lestrapált instrumentumból, annak is ékes példáját hallhattuk.

Egy-egy interpretáció hitelét több szempontból közelíthetjük meg: a mű felől, s a közönség felől. Tehát, hogy van-e közvetíteni való elképzelése/mondanivalója az előadógárdának a kompozícióról, s továbbítani tudja-e a hallgatóságának. Már az első hangokat követően eldőlt: itt minden „méretarányosra” tervezett. Távlatos hangzás sejttette a ciklus nagyformátumát, s ennek megfelelően, fajsúlyos hangokból építkezett a zenei folyamat. Ívek feszültek (témákban és melodikus dallamfordulatokban egyaránt), biztonságos volt a tételek nagyformáinak a statikája, ugyanakkor a plasztikus tagolásnak köszönhetően mindegyre rácsodálkozhattunk a gyönyörködtető ornamensekre, arabeszkekre is. A folyamatok megtervezett feszültség-görbéje egyszerre volt lenyűgöző és magávalragadó. Sokdimenziós tere, holdudvara volt az egyes dinamikai jeleket életre keltő hangzásoknak, s ami legalább ilyen fontos: a mindig valahonnan-valahová tartó hangvonulatokat sohasem zavarta markírozás-okozta feszültségcsökkenés.
Afféle katedrálisok korát idéző zenei építkezés tanúi lehettünk. Az esszenciális zenélés szándéka akkor is erőteljesen érződött, amikor valamely frázis megszólaltatása nem sikeredett ideálisra, netán az intonáció csorbult ki. A kompozícióhoz való hűséget a dimenziójának érzékeltetésével biztosította az együttes, s kétségkívül inspiráló lehetett számukra Frankl Péter muzsikálása. Mert itt a zongorázás csupán felszíni megjelenítése volt annak a struktúraépítő szándéknak, amely a szólistával szinte feledtette a játszanivaló tényleges nehézségét (úgy technikailag, mint fizikai igénybevételt illetően). Frankl teljesítményének különlegességét az adta, hogy a műegész átgondolt ismeretében már-már magától értetődőként tudta közvetíteni (értsd, könnyen átélhetővé tenni) a formátumából adódóan nemritkán letaglózónak, fárasztónak érzett kompozíciót.
A nyitótétel meglepő élményét követően fokozatosan alakult ki a hallgatóban a részletekre (is) figyelés attitűdje. Feltűnt például, hogy hosszabb szünet után nem „belépnek” a korábban szünetelő hangszerek/szólamok, hanem „csatlakoznak”, beilleszkednek a születőben lévő hangzás-egészbe. Történt ez nem egyszer s nem kétszer, hanem, mondhatni, rendszerességgel. A zenében-élés folyamatának töretlenségét bizonyítja ez, s vélhetően épp ennek a koncentráltságnak köszönhető, hogy még a kevésbé sikerülten megoldott részletek esetében is oly erős volt a szándék éreztetése, hogy a hallgatói figyelem jótékonyan átsiklott a „karcos”, vagy épp intonációsan „kicsorbult” hangokon.
A III. tételtől érezhetően megfáradt az együttes; maradt a szándék, a lendület, de a kivitelezésre szánt műgond, a jelenlét intenzitása csökkent - mintha kicsit belefáradtak volna a születő szépség élményébe.
Schumann II. szimfóniájában karmester és együttese kapcsolatának a „titkait” próbáltam keresni. Csaba Péter nem eljátszatni akar egy-egy művet, hanem megszólaltatni. Ezzel a hozzáállással óhatatlanul is az egész kialakulásában való aktív részvételre inspirálja muzsikusait. Gyakorló muzsikus múltjából pedig nagy biztonsággal tudja, mikor-mit kell kérni, s mit kell – saját megformálással megvalósíttatva – ráhagyni a játékosokra. Nem a közönségnek vezényel, nem „láttatja” a zenei történéseket, hanem mindig előhívni szándékozik. Energikusan végigéli a tételeket, s közben mindkét kezével megannyi aktuális információt ad. Romantikus est tanúi lehettünk, a szó legnemesebb értelmében.