Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. január 19.



2013.01.19

Szereti ön Brahmsot? Igen? És Schumant? Vigyázat: nem azt, aki két n-nel írta a nevét, hanem azt, aki eggyel, és a szüleitől nem a Robert, hanem a William keresztnevet kapta. Nem ismeri? Amerikai komponista (1910–1992): az tette híressé, hogy 1945-től 1961-ig Noew Yorkban ő volt a világhírű Juilliard School of Music, majd 1961 és 1969 között a Lincoln Center igazgatója. Műveit nemigen játsszák Magyarországon, most azonban, január 19-én az ő Amerikai nyitányával kezdődött a MÁV Szimfonikusok szombati matinéja az Olasz Intézetben. Jellegzetes amerikai zene a 20. század első feléből, Gershwin korából: harsányság, népszerű hangvétel, a könnyűzenével is kacérkodó stílusvilág, élénk hangszerelés – mindez a harmincas évek végén, a nyitány keletkezésének idején nemcsak korszerűnek nevezhető az igazi progresszió közönségriasztó tehertételei nélkül, de egyszersmind ki is jelöli az utat Leonard Bernstein szimfonikus zenéje, a Szerenád, a Divertimento, a Candide-nyitány könnyen emészthető, szivárványszínű eklektikája felé. Középkorú ukrán vendégkarmestere, Jurij Janko szolidan magabiztos vezényletével a zenekar jól játszotta a hálás darabot: kellőképpen érvényesült a sok markáns rézfúvós effektus, az ütők élénk központozó szerepe, a dús és sodró vonósjáték. Janko pontos, tárgyszerű mozdulatokkal dirigált, felkészült szakember benyomását keltve.

    Második számként igazi koncerttermi slágerrel kedveskedett bérleteseinek (Varga László-bérlet, 3. előadás) a zenekar: Grieg a-moll zongoraversenyét (op. 16, 1868) hallottuk. Az előadó, a 24 éves, kínai Shiran Wang számos nemzetközi verseny győztese, s a kritikusok szerint a jövő egyik reménysége, mint a műsorfüzet írja – de jelenleg is tanul még: a magyar közönség által régóta ismert Dmitrij Baskirovnál. A nyitótételben a fiatal művésznő szinte mindent felvonultatott, ami egy sikeres bemutatkozáshoz kell: technikai biztonságot és állóképességet, dinamikai és színárnyalatokat. Sőt még lélegzett is az előadás. Két mozzanatot hiányoltam csupán belőle: a valóban makulátlan kidolgozást (apróbb hanghibák, felületességek becsúsztak olykor) és a jelentős személyiség kisugárzását. Ez a hiányérzet a lassú tételben, ha nem is tűnt el, de legalábbis elfelejtődött, olyan vonzón hatott a billentés puhasága, a líraiság, a fényt árasztó, kristályos tónus – egy szó mint száz, az ifjú kínai hölgy igazán költőien tolmácsolta az Adagiót. A záró Allegro moderato molto e marcato is kellemes emlékeket hagyott maga után: határozottság, energikus játék, pergő futamokkal és szimfonikusan telt hangzású akkordokkal, tánckarakter és népiesség a kellő mértékben. Hogy mivé fejlődik majd az ázsiai művésznő (vagy mivé nem), azt persze ennyiből ma még aligha lehet megsejteni – játékában egyelőre több a fegyelem és kevesebb az egyéni vonás a kelleténél. Ráadásként Schumann Álmodozásának hangulatos tolmácsolását hallottuk.
    Jurij Janko a második részben Alekszandr Borogyin ritkán hallható 2. szimfóniáját (h-moll, 1877) vezényelte. Ebben a műben megerősítette, amit előlegként a William Schuman-nyitány sejtetett személyiségéről: kiegyensúlyozottan kommunikált a zenekarral, tárgyszerű irányító mozdulatokkal, a szó legrokonszenvesebb értelmében vett szakmaiság szellemében, jó ízléssel, mindenfajta túlzás nélkül – igaz, nem jelentősen és nem is különösebben érdekesen. Azt azonban ne vitassuk el ettől a dirigálástól, hogy közlékeny hangulatba hozta a MÁV Szimfonikusok kedvező diszpozícióban muzsikáló együttesét, és így képes volt felmutatni a Borogyin-mű sokszínűségét: örömmel nyugtázhattuk a nyitó Allegro markáns kezdését, sűrű és pregnáns vonós tónusát, hitelesen ható szlávos intonációit, a Scherzo feszességét a trióban a világos fafúvós színekkel. Élvezettel merülhettünk el az Andantét bevezető, fátyolos hangú, melankolikus kürtszóló dallamában, és a táncos lendületű finálé tempójának és ritmikájának hamisítatlan „népi forgatag”jellege is meggyőzően érvényesült. Összegezve: ha a jelentős egyéniség kisugárzásának élményével a zongoraművésznőhöz hasonlóan adósunk maradt is Jurij Janko, a pallérozott ízlés, a megalapozott szakmaiság (vagyis végső soron: a kultúra) hozzásegítette ahhoz, hogy Borogyin 2. szimfóniáját meggyőzően és hitelesen mutassa fel partnere, a teljes koncert során kedvvel és odaadással játszó a MÁV Szimfonikusok élén.