Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2012. december 21.



2012.12.21

Két mű szerepelt a Lukács Miklós-bérlet 3. előadásának műsorán, az Olasz Intézetben: Rachmaninovtól a Rapszódia egy Paganini-témára, valamint Szkrjabintól a III. szimfónia. Ismertet és ismeretlent ötvözött tehát a program, kielégítve különböző potenciális elvárásokat. Potenciálisakat, vagy inkább eleve elképzelteket, hiszen a közönség (szinte bármely együttes törzsközönsége) korábbi tapasztalatai alapján látatlanban megbízik azokban, akik időről-időre gondoskodnak számára változatos hallgatnivalóról.

A MÁV zenekar esetében aligha kell aggályoskodni a hallgatóság miatt: a bizalom ékes bizonysága a hűség, s a régi tapasztalatok birtokában aligha kell tartani számottevő elégedetlenkedésről. Nem kellett tehát attól sem félni, hogy megcsappan a hallgatóság a szünet után (hacsak nem időjárási tényezők miatt). E sorok írója szívesen érkezik időben az Olasz Intézethez, mert szívet melengető a látvány, ahogyan gyülekezik a közönség. Eleve számolva a ruhatárnál való sorban állással, aki teheti, nem fukarkodik az idejével; meghitt-otthonos légkör alakul ki az előcsarnokban, várt és váratlan találkozások öröme készíti elő a zenevárás élményét. Mindez független (legalábbis nagyrészt) az aktuális műsortól, amely így elfogulatlan fülekre talál.
Kesselyák Gergely vezényletével, Zsoldos Bálint szólójával csendült fel a virtuóz kompozíció. Mondhatni, perfekt biztonsággal. Szólt, hallottuk – de az odahallgatás gesztusát korántsem váltotta ki. Megvallom, vártam a briliáns darabot, miként kíváncsi voltam a szólistára is, akit jó pár éve nem hallottam (akkor is jobbára klasszikus darabok előadójaként). Ezzel a felfokozott érdeklődéssel magamra maradtam, körülöttem mindenki elfoglaltan tette a dolgát: az előadók előadtak, a karmester vezényelt, a hallgatóság hallgatott. Kevés szeretet jutott magának a műnek, így kevéssé szerethetővé vált. Sorjáztak a szebbnél szebb variációk, kirajzolt kontúrok mentén sejthető volt a partitúrába foglalt frappáns szellemesség, de mintha mindenki túlontúl ismerte volna a poén-készletet… Pedig minden a helyén volt, csak épp az a fajta sava-borsa hiányzott a muzsikálásnak, amelytől felcsillannak a szemek, s valamiféle megajándékozottság-érzet hatalmasodik el mindenkin.
Vége, meghajlás, taps. Nem annyi, hogy kikövetelje a ráadást. Akármit, zsákbamacska-ajándékot, ami ugyanakkor sok mindent elárul a zongoraművészről. Lehetett volna Rachmaninov-darabot választani (akár bensőséges-lassút), vagy megmaradni a virtuozitás szférájában. Erre sajnos nem került sor.
A Szkrjabin-szimfónia előtt Kesselyák – mint már annyiszor – megszólította a közönséget. Szavaival egyértelműen a felhangzó ritkasághoz vezető utat szándékozott megkönnyíteni. Az is indokolta ezt a gesztusát, hogy a műismertető inkább leíró jellegűre sikeredett – viszont ezúttal neki sem sikerült olyasmiket mondani, amelyek ténylegesen fogódzót jelentettek volna a hallgató számára. Utóbb megkérdőjeleződött, hogy szükség volt-e ilyesmire, hiszen a mű, ebben az előadásban, nem szorult ilyesfajta „segítségre”. (Az ismertető „bicskanyitogató” mondata: „Mindezt fontos előrebocsátani azért, hogy a felcsendülő művet megfelelően tudjuk hallgatni és befogadni”.)
Vélhetően sok energiát igényelt a zenekari játékosoktól és a karmestertől is ez a mű, pontosabban az, hogy ilyen előadásban szólaljon meg. Mindenesetre, volt olyan kidolgozott, felépített, hogy joggal várhatták volna a hallgatóságtól, hogy kövessék a zenei folyamatokat.
A zenekar mindvégig remek formában játszott, a vonóskar imponálóan egységes volt, s kiváltképp a szólisztikus jellegű fúvós-állásokra aligha lehetett panasz. Felesleges volt az aggályoskodó előkészítés, a kompozíció terjedelme nem jelentett problémát sem az előadóknak, sem a hallgatóknak (mire talán lanyhult volna a figyelem, továbbgördült a folyamat, változott a faktúra). Az elkülönülő formarészekből kialakuló folyamat a tételcímek ismerete nélkül is lekötötte (volna) a figyelmet, hála az előadás intenzitásának. Nem voltak üresjáratok, az egyidejűleg hangzó szólamok megtalálták helyüket (rangjukat, funkciójukat, jelentőségüket) a zenei térben.
Ha valakit önmagában nem kötött volna le a hangzás, annak segítséget nyújtott – mint koncerteken oly sokszor – a látvány. Nem először figyelhető meg, hogy a zenekarral rendszeresen együtt dolgozó Kesselyák, alapos betanító-felkészítő munkát követően, a koncerten ágáló-felfokozott mozdulataival mindazt lefordítja látvány-nyelvre, amit a pillanatnyi hangzás lényegének tart. Azért különleges ez, mert olyankor teszi, amikor a zenekari tagoknak legfeljebb csak emlékeztetőnek van szüksége ilyesmire. Ugyanakkor nyilvánvaló: nem a hangzással elégedetlen, hiszen azt lelkiismeretesen előkészítette-kidolgozta a próbák során. Talán az intenzitás folyamatosságát akarja ezzel biztosítani, azt, hogy a hosszabb szünet után belépő szólamok mindig tisztában legyenek azzal, belépésük mikor indulás, kezdete valaminek, s mikor csupán csatlakozás (kommentárként, elmélyítésként, stb.) a már megkezdett gondolatsorhoz.
Sajátos jelenség a tetszésnyilvánítás. Néha szinte „fáj” a taps, mert megzavarja a bensőséges légkört, amelyet a záróakkord csendít ki, máskor intenzitásával hihetetlenül érzékenyen reagál az elhangzottakra. Ezúttal „Az isteni költemény” alcímet viselő c-moll szimfónia megismeréséért mondott köszönetet megannyi tenyér-pár. Nem vitás: biztosan volt, aki belefáradt a szimfónia hallgatásába – de az sem, hogy e mű élményszerű előadásának köszönhetően érzékenyebben tud majd befogadni számára ismeretlen, régi-új kompozíciókat. (Fittler Katalin )
Győri Filharmonikus Zenekar - 2012. November 18.
 „Európa ízei” címmel invitált korhatár nélküli közönséget a Fesztiválszínházba a Művészetek Palotája új sorozata. Havonta egy vasárnap két alkalommal (11 órai és 15 órai kezdettel) csendült fel ugyanaz az előételből, főételből és desszertből álló műsor. A Zuglói Filharmónia szeptemberi skandináv csemegéit és a MÁV Szimfonikusok francia ínyencségeit követően a Győri Filharmonikus Zenekar orosz lakomát szolgáltatott. A tálalás feladatát a karmester Rácz Márton vállalta. A menüben ismert és (szinte) ismeretlen művek egyaránt szerepeltek, így – közhelyesen – mindenki talált a fogára valót!
Az érzékeny gyomrúak azonban nem jó szájízzel távoztak, mert az ízek harmóniáját megzavarta valami, s bár ez korántsem a leglényegesebb mozzanata a hangversenynek, mivel nem egyedi jelenségről van szó, megragadom az alkalmat, hogy elgondolkodásra, együtt-gondolkodásra késztessek muzsikusokat (előadóművészeket és pedagógusokat egyaránt).
A műsorvezető elsődleges feladata nyilván az, hogy a szavak segítségével még inkább megszerettesse a műveket. Tehát, célszerű a hasznos információkat oldottan-közvetlenül, akár tréfás-játékos keretek között eljuttatni a hallgatókhoz. A Fesztiválszínházban jól bevált a közönség aktivizálásának e módszere is. Személyes légkör alakul ki, amikor a műsorvezető kérdéseket tesz fel, s a válaszadók elsősorban a gyerekek/fiatalok köréből kerülnek ki. Ilyenkor az sem zavaró, ha az apróságok szócsőként működnek, továbbítva a felnőtt hozzátartozóktól frissen kapott tudásanyagot. Persze mindig számítani lehet meglepő-meghökkentő válaszokra, s ha a műsorvezető frappánsan reagál rájuk, csakhamar belopja magát a felnőtt-közönség szívébe is.
A délutáni (tehát második) koncerten voltam jelen, amikor már a műsorvezető rendelkezett a délelőtti előadás során szerzett tapasztalatokkal. Ami a gyerek-nyelvet illeti, Rácz Márton remekül beszéli, és ügyesen gondoskodott minden korosztály figyelmének a lekötéséről. Muszorgszkij, az Egy éj a kopár hegyen, Csajkovszkij és a Hattyúk tava mind-mind hálás témának bizonyult. Aztán jött a desszert, s a műsorvezető lelemény, ambíció elfogyott. Már-már előre mentegetőzött, amiért kortárs zene következik - habár Sosztakovicsot kortársunknak tartani enyhe túlzás. De hogy érezzék a műsorválasztás „pikantériáját”, még tudatosította is a „kortárs” egzotikumát (!). Mintha valami sohasem kóstolt herkentyűről lenne szó, tréfás elborzadással érdeklődött közönségétől, hogy szokott-e kortárs zenét hallgatni. Majd kegyelemdöfésként megnyugtatta hallgatóságát, hogy ez „más” kortárs zene, ennek szerzője érthetőségre törekedett. A legkisebbek tudatába legfeljebb annyi jutott el ebből, hogy a „kortárs” az valami viszolyogtató valami, amit fenntartással kell fogadni. A nem-szakmabeli közönség pedig jóindulatúan heherészett, mert addigra már megkedvelte a kedves műsorvezetőt. Tette ezt külföldet (is) járt magyar karmester, aki nem kisebb zeneszerzőknek volt növendéke, mint Kocsár Miklós, Bozay Attila, Petrovics Emil. Ha ő így – mit várni azoktól, akik tanulmányaik során sohasem kerültek közvetlen kapcsolatba a zeneírás (és az alkotó jellegű zeneolvasás) műhelytitkaival?
Történt ez egy olyan zenekarnak a koncertjén, amely évtizedekkel korábban azzal írta be magát a hazai előadóművészet-történet könyvébe, hogy országos viszonylatban is elismerésre méltó szerepet játszott kortárs kompozíciók bemutatásában, játszásában (Sándor János karmester egy-egy évad – hazai kortárs-műveket megszólaltató záró koncertjén műsorvezetőként értő közönséget nevelt a szokatlan-újszerű hangzásoknak is).
Aligha a zenekar a hibás abban, hogy Sosztakovics balett szvitje (A tiszta vizű patak) ezek után nem tudott lekötni. Fogva tartott a „magyar átok” eme megnyilvánulása. Hol szerzőink, hol előadóink kerülnek méltatlan helyzetbe, amikor produktumaikat szinte szégyenlősen-szemérmesen próbálják felmutatni. Mert az értékekhez minduntalan hiányzik a (megfelelő) foglalat, amely kiemeli nyilvánvaló vagy rejtett szépségüket. Néha az a probléma, hogy valamely mű nem kerül ki a szerző íróasztalfiókjából, máskor csupán egyetlen előadást ér meg. Az előadó szemszögéből nézve annak a kompozíciónak az előadása korántsem kifizetődő (nem éri meg a befektetett munkát), amelyet várhatóan csak egyszer lehet előadni. Ilyen szempontból érteni lehet tartózkodását a nemritkán magas technikai tudást igénylő, s korántsem zenei köznyelvi fordulatokból építkező (akár remekmű-gyanús, egyéni hangvételű) ismeretlen újdonságoktól. Hova jutottunk, ha már egy Sosztakovicsot is elnéző mosollyal (némiképp lekezelően) kell hallgatni? Hogyan várható ezekután a „nyitottság” bármely korosztálytól?
Kontrasztosként maradt tehát meg a hallgatóság emlékezetében a műsor, voltak a romantikus szép zenék és utánuk következett az egyébként hallgatható „kortárs”. Látványosan vezényelte Rácz Márton, jobbára a közönség számára tervezett mozdulatokkal – merthogy a megszületett hangzás aligha igazolta vissza létjogosultságukat. A zenekar számára nem jelentett kihívást a műsor – játéka korrektnek mondható, jópár szép szólóállással. Érzésem szerint a Sosztakovics-partitúrából többet ki lehetett volna hozni.