Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar – 2012. október 6.



2012.10.06

A 2012/13-as évadban új művészeti vezető áll a MÁV Szimfonikus Zenekar élén a kolozsvári születésű hegedűművész és karmester, Csaba Péter (1952) személyében. Az együttműködést már az előző évad végén előlegezte az együttes pompás De Falla–Ravel műsora, amelyről beszámolhattam a Zenekar hasábjain, most pedig az ősz beköszöntével hivatalosan is kezdetét vette a közös munka. Már a nyári francia-spanyol program is azt sejtette, hogy Csaba Péter igen markánsan és koncepciózusan gondolkozik a repertoárról, s hogy ez a gondolkodásmód folytatja és időben kiterjeszti a 19. és 20. század műveire azt a két évadon át zajlott, eredményes alapozó munkát, amelyet az együttessel továbbra is kapcsolatban maradó korábbi művészeti vezető, Takács-Nagy Gábor végzett el, mindenekelőtt a bécsi klasszikusokon csiszolva az együttes játékát.

Az új vezetőkarnagy most is homogén műsorral rukkolt elő, de ezúttal az orosz romantika rendhagyó alakja, Muszorgszkij sok tekintetben modern életművére irányítva az érdeklődés reflektorfényét, a három kiválasztott művel egyszersmind azt is hangsúlyozva, milyen változatos és viszontagságos volt Mogyeszt Petrovics zenekari darabjainak sorsa, ami az utókor által elfogadott partitúraalakot illeti. A megszólalt három mű közül ugyanis az Éj a kopár hegyen című hangverseny-fantáziát ezúttal Muszorgszkij saját hangszerelésében hallottuk: különös módon ez számít ritkaságnak, a Nyikolaj Rimszkij-Korszakov nevével fémjelzett hangszereléssel – jobban mondva nem is csupán hangszereléssel, inkább átdolgozással – szemben. Azután A Halál dalai és táncai következtek, Dmitrij Sosztakovics zenekari verziójában, végül az Egy kiállítás képei című zongoraciklus, a Maurice Ravel megálmodta, világsikerű szimfonikus köntösben. A három mű sorsa egyfelől a muszorgszkiji életmű magas árfolyamát példázza, hiszen mind Rimszkij, mind Sosztakovics, mind pedig Ravel a zeneszerző életműve iránti nagyrabecsülés és szeretet által vezérelve foglalkozott a darabokkal, másfelől azonban arra is figyelmeztetett, milyen nehéz a sorsa olykor mind a kortársi megítélés, mint az utókor szempontjából egy olyan rendhagyó, megzabolázatlan zenei világú géniusznak, amilyen Muszorgszkij volt. Szegény művek! Mindenki „javítani” akart rajtuk, mindenki „rendbe akarta rakni”, „ráncba akarta szedni”, „meg akarta fésülni” őket! Pedig ezek a kompozíciók alighanem éppen azoktól a nyerseségektől és fésületlenségektől érdekesek, amelyek eredeti változatukat jellemzik.
Az Éj a kopár hegyen tehát most a ritkán hallható eredeti, muszorgszkiji változatban hangzott fel. Csaba Péter irányítása nyomán a kompozíció tartalmas és erőteljes, dús hangzással indult, feszes ritmusok, élénk hangsúlyok idézték meg az ősi, pogány orosz világ festőiségét. Az eredeti változat vállaltan nyersebb tónusa és egyszerűbb dallamvilága a véleményéről nyilvánosan színt vallani kényszerülő kritikust arról győzte meg, hogy ő bizony már, ami az Éj a kopár hegyent illeti, úgy látszik, végérvényesen el van rontva, neki ugyanis a Rimszkij-Korszakov-féle átirat sokkal jobban tetszik, végén a távoli harangok csengés-bongásával és az orosz napfelkelte víziójával. Muszorgszkij eredeti volt és újító, bátran vállalt egy – a mű címével és programjával összhangban – kopárabb hangot. Rimszkij, a nagy tanár és kifinomult, arisztokratikusan ínyenc ízlésű művész pedig az elegancia, a varázsos dallaminvenció és a lekerekítettség mestere volt, olyan muzsikus, akinek a kisujjában volt a zenei hatáskeltés minden trükkje. Szégyenkezve (?) bevallom, engem az orosz boszorkányromantika terén inkább Rimszkij képes elvarázsolni…
A Halál dalai és táncait eredetileg Wiedemann Bernadett szólójával hirdette meg a zenekar, helyette azonban végül francia mezzoszoprán, Clémentine Margaine vállalta a beugrást. A berlini Deutsche Oper magánénekesnője, aki William Chritsie-vel is együttműködik, színházában pedig az idei évad folyamán a Három narancs szerelmese, A varázsfuvola, A trójaiak,  a Parsifal, a Carmen és a Rigoletto előadásaiban énekel, rendkívül kellemes meglepetést keltett. Produkcióját leghelyesebb volna minden további részletezés nélkül egyszerűen világszínvonalúnak nevezni. De egy kritikában persze kötelező a részletezés. A világszínvonal tehát ezúttal tartalmas hangmatériát és kifogástalan hangképzést, makulátlanul tiszta intonációt és feltűnően igényes, magasrendűen kidolgozott orosz szövegejtést jelentett – olyan atmoszférateremtő képességgel, megjelenítő erővel, s az azonosulásnak olyan igényével párosulva, amely segítette a művészt felnőni a kivételes műhöz, a hallgató számára pedig szavatolta a megrendítő élményt, amely meg is született.
Muszorgszkij és Ravel ciklusa, az Egy kiállítás képei minden idők egyik leghatásosabb nagyzenekari műve, rendkívüli szólókkal és maximalista igényű, virtuóz szimfonikus kamarazenei részletekkel, pazar színskálával – mindez pedig értelemszerűen megnehezíti a mű előadását. Csaba Péter vezényletével a MÁV Szimfonikusok telt hangzással, ünnepélyes méltósággal szólaltatták meg a promenád-témát, és rugalmas alkalmazkodóképességgel fordultak az egymást követő különféle zsánerképek felé. Olykor felfigyelhetett a hallgató egy-egy halványabb részletre, például az Ódon várkastély kissé fakó színeire és sápadtabb kivitelezésére vagy A Tuileriák parkját ábrázoló tétel ritmikájának talán nem eléggé rajzos-pontos mozgására, ám annál több tételben örülhetett a zenei megjelenítő képesség érzékeny működésének: elismeréssel adózhatott a Bydlo-tétel súlyának, a Csibék tánca könnyedségének, a Katakombákat felidéző tétel sötét rézfúvós színeinek, a Holtakkal a holtak nyelvén ereszkedő vonós tremolójába sűrített miszticizmusnak – no meg persze A kijevi nagy kapu monumentalitásának. Csaba Péter és a MÁV Szimfonikusok színesen, gazdagon és mindent összevetve meggyőzően adta elő az Egy kiállítás képeit.