Sajtómegjelenések

Barátok közt (A MÁV Zenekar és Federico Mondelci)



2012.12.03

Sok mindenben egyet tudtam érteni Kesselyák Gergellyel.
Legelébb is abban, hogy (és ahogy) pár perces kiselőadásokban beszélt az este során elhangzó művekről. Van, aki nem igényli az ilyesmit, de úgy tűnt, az Olasz Kultúrintézet koncerttermét megtöltő közönség hálásan fogadja a karmester mondatait. S bár a műsorfüzetben alapos ismertetést olvashattunk (Fenyő Gábor – ugye, mond ez a név valamit! – tollából) a kompozíciókról és a fellépő művészekről, Kesselyák élőszóban személyes gondolataival tovább gazdagította az összképet.

Örültem annak a kellemes meglepetésnek is, amit a karmester szerzett az este első műsorszámával (melynek felhangzása már önmagában meglepetés volt, ugyanis a darab egyetlen koncertajánlóban sem szerepelt). Azt mondta, számára újdonság volt ez a zenemű, s nyilván nem tévedek nagyot, ha hozzáteszem, hogy a közönségnek meg pláne. Emil Řezniček nevét aligha hallhattuk eddig, most megtudtunk róla ezt-azt a műsorfüzetből: állítólag jó humora volt, elhiszem, főképp, hogy azt olvasom, írt egy paródiát Strauss Hősi életéről, címe: Schlemihl...
Most ugyan nem ebből játszottak nekünk, a bemelegítő darab az 1894-ben bemutatott Donna Diana című opera nyitánya volt, fogadtuk szeretettel, egyáltalán nem lógott ki az ilyen-olyan hangversenykezdő tízpercesek sorából, Kesselyák szerint megállja a helyét, egyetértünk, mások is nyugodtan felvehetik a repertoárba.

Szintúgy bólogattam, mikor azt hallottam a pódiumról, hogy a szaxofon nagyobb karriert is befuthatott volna a klasszikus repertoárban. Korábban pont azon gondolkodtam, milyen nehéz azon szólisták dolga, akiknek a hangszerük irodalmából mindent el kell játszaniuk, akár tetszik nekik, akár nem, pusztán amiatt, hogy legyen egyáltalán repertoárjuk, márpedig ahogy távolodunk a hegedűtől és a zongorától, úgy lesz egyre ritkább a levegő. Egy szaxofonos meg aztán végképp nem tud válogatni, eszi, nem eszi, nem kap mást, mint Glazunov Szaxofonversenyét, mint az instrumentumnak a zeneirodalom által legfajsúlyosabbnak (…gúnyjel helye…) tartott alkotását.

A MÁV Szimfonikus Zenekar szerdai vendégszólistájának, Federico Mondelcinek sem lehet nagy mozgástere, nyilván ezerszer elfújta már ezt a darabot, és biztosan akadt kísérő együttes is, amelyikkel jobban együtt volt játék közben, mint most. Nem mintha egy világ omlana össze, ha aránytalanra és maszatosra sikeredik az előadás, a hallgató a mélységek keresése helyett valószínűleg inkább a kuriozitást helyezi előtérbe ennél az agyonjátszottnak nem igazán mondható kurta concertónál.

Sosztakovics XII. szimfóniája azonban már kicsit más ügy, még akkor is, ha időnként a plakátszagát emlegetik fel. Kesselyák azt mondta, szinte mindegy volt, melyiket játsszák, annyira egyenletes a minőség, találomra böktek rá erre a szimfóniára, majd szépen elmesélte, neki mit jelent, mit hall benne, mire tessék (érdemes) figyelni. S a közönség figyelt, már a maestro szavaira is, nemkülönben az erőteljes, lendületes, kontúros, színgazdag előadásra, melyet főképp az első rész tapasztalatai után lehetett díjazni, s magam is úgy gondoltam, köszönöm szépen, megvettem, erre az estére nekem jobb Sosztakovics-XII. nem kell.

Zártam is volna le ezek után pozitív mérleggel az estét s e cikket, csakhogy van itt még valami, amivel minden addigi szimpátiám és elismerésem ellenére nem értettem egyet. Kesselyák az este során többször is szinte szabadkozott a műsor-összeállítás miatt, elárulva, hogy nekik is nehéz volt megtanulniuk ezeket a műveket, s megköszönte a hallgatók türelmét, amiért végighallgatnak ilyen (metakommunikálva: csúnya) darabokat. Sőt, a végén azzal a jó hírrel szolgált, hogy a következő szezon műsorával már azoknak szeretnének kedveskedni, akik inkább a „hagyományosabb komolyzenét”, a klasszikus slágereket szeretik.

Bérletes közönség volt jelen, s karmester szavaiból kiérződött, hogy nem először látják egymást. Egy hullámhosszon voltak vele, vették a lapot, figyelmezve hallgatták az ő Gergőjüket. Bizony, voltak összenézős kuncogások minden egyes alkalommal, mikor a darabok nehezen hallgathatósága (érthetősége?) került szóba, de ugyanígy el kell mondani, hogy lelkesen ünnepelték az első rész produkcióit, nemkülönben a szólistát, sőt, széknyekergetés- és köhögésmentességgel értékelték, s hosszan tartó tapssal díjazták (joggal) a Sosztakovics-mű előadását is.

Tudom, hogy mindig kényelmesebb a legkisebb ellenállás irányába haladni.
De azt is, hogy az Olasz Kultúrintézettől csak pár lépés a Múzeum.