Sajtómegjelenések

2013. június 7., Olasz Kultúrintézet



2013.08.01

Megszoktuk, hogy ha egy zenemű a magyarok történetéből vagy eredetmondáinak vidékéről nyeri inspirációját, akkor a szerző - Liszt Ferenctől Dubrovay Lászlóig - olyan alkotó, aki egyrészt magyar, de legalábbis magyarnak vallja magát, másrészt olyan gondolkodásmódot és érzésvilágot képvisel, amelyben meghatározó szerepet játszik a nemzeti azonosságtudat. Meglepő és kivételes, ha ez a tematika úgy jelenik meg egy kompozícióban, hogy közben az alkotó nem honfitársunk, s még csak nem is a magyarság elkötelezettje. A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjein, június elején, a két egymást követő napon elhangzott műsor első számában olyan művet ismerhetett meg a közönség, amely az imént vázolt különleges helyzetet példázza. A zeneszerző, Enjott (Norbert Jürgen) Schneider (1950), mint a műsorfüzetből megtudhattuk, a Müncheni Zeneművészeti Főiskolán tanít zeneelméletet, alkalmazott zenét és filmzenét - nem véletlenül, hiszen működésének egyik legfontosabb területe az utóbbi műfaj: a nyolcvanas évek óta ő Németország egyik legtöbbet foglalkoztatott filmzene-szerzője.

Az a műve, melyet a külföldön élő magyar csellista, Fenyő László számára komponált, s melyet most a dedikálás címzettjének előadásában ismerhettünk meg, nem filmzene ugyan, hanem hangversenyre szánt opusz, ám a képszerűség, a láttatás és illusztrativitás, valamint a narratív jelleg e kompozíció - a Dugud alcímet viselő 1. gordonkaverseny - zenei beszédmódjára is erőteljesen rányomja a bélyegét. Afféle 21. századi programzenéről van szó. Hogy a versenymű előadójának nemzetisége befolyásolta-e az alkotót a témaválasztásban, arról nem tudósított a műsorfüzet, mindenesetre tény, hogy a Dugud, ahogyan maga Enjott Schneider beszéli el nekünk, „egy ősi, keleti madár-isten neve, amelynek ábrázolásában sas és sólyom keveredik. A sumér mitológiában ezt az istenséget Anzu-Dugud vagy Im-Dugud néven említik, és oroszlánfejjel ábrázolják. Törökül a neve togrul, magyarul turul. Az Élet fáján ül, a meg nem született gyermekek szelleme fölött, amelynek szintén madárformája van. Az őstörténetet leíró magyar legendák szerint ez a madár álmában teherbe ejtette Emesét, a megszülető fiú volt Álmos, a magyar királyok ősapja. Csellóversenyem e motívumok közül ábrázol néhányat: a sötét, erotikus küzdelmet a megtermékenyítésért, a meg nem született gyermekek anyagtalan énekét, és a víziót az életről, amely olyan szabad, mint egy sólyom."

Fenyő László

Bár a meg nem született gyermekek szelleméről egy pillanatra sokaknak Strauss és Az árnyék nélküli asszony ötlik emlékezetükbe, a turul esetében kétségkívül helyben vagyunk: ez már Juhász Gyula híres versét, az Emese álmát, és persze a mondavilágot idézi. (Kérdés, eltekinthetünk-e attól, hogy a történelem 1919 és 1945 között mennyi szennyet hordott a madár tollazatára - elég az antiszemita Turul Szövetségre utalni -, erről a mitológiai állat éppoly kevéssé tehet, mint a Mesterdalnokok Hitler rokonszenvéről, de azért persze érthető, ha a Kárpát-medence tájain a humanista gondolkodású közösségek már sok évtizede nem használják „fennkölt jelképként" a turult. Ezt egy németnek talán nem kell feltétlenül tudnia... Vagy épp ellenkezőleg?) Schneider Gordonkaversenyének első tétele (Emese álma) a tonalitás és atonalitás határán egyensúlyozó, sötét és zaklatott hangú, szenvedélyes zene, melynek jellemzői közt az atematikus fogalmazáshoz közel álló komponálásmódot és a vadságot is feljegyezte a kritikus. A lassú tétel (A meg nem született gyermekek szellemei) várakozásteli atmoszférát teremtő, recitativikus csellószólóval indul, és sok foltszerű zenekari hanghatást alkalmaz, magas vonós hangsávokkal, mély fafúvós morajlásokkal (utóbbiak Bartók Concertójának Elégia tételét idézik emlékezetünkbe), és a panaszos deklamáció alapmagatartásával a cselló szólamában. A Víziók címet viselő fináléban azután magyaros (de legalábbis „keletiesen" egzotikus) elemekkel is találkozunk: délceg, rapszodikus hangvétel és sok erőteljes ütős effektus jellemzi a tételt. A mű egészének alapélményeként nem egy önmagáért helytálló kompozíció kvalitásaival való szembesülést éli meg a hallgató, hanem azt a szekunder jelleget, mely abból fakad, hogy a szerző, az alkalmazott zene gyakorlott művelője itt, az önálló alkotás műfaji keretei között sem tud szabadulni attól a kiszolgáló attitűdtől, mely filmzeneszerzőként jellemzi: minduntalan azt kell éreznünk, hogy a hallvány látványért kiált, látvány azonban nincs: hiányoznak a filmkockák. Mindazonáltal volt a hangverseny első részének egy átütő élménykomponense is: Fenyő László nagyszerű játéka. Ő igazi nemzetközi klasszis, felkészültségét a szólam abszolút birtoklása és a hangszer fölött gyakorolt teljes kontroll jellemezte, művészi alapmagatartását pedig a kompozíció világával való feltétlen és szenvedélyteli azonosulás, mely minden megnyilvánulását átlelkesítette. Fenyő mint zenei jelenség: magasrendű és példamutató.

Az utóbbi hónapokban sokszor dicsértem már a Takács-Nagy Gábor évadai után Csaba Péter irányításával továbbra is igen jó korszakát élő, dinamikusan fejlődő MÁV Szimfonikusokat. Most is szépen teljesítettek: a koncert első részében karaktergazdagon és sok színnel kísérték a csellóversenyt, a szünet után pedig, ha nem is csúcsformában, de mindenképpen tisztes színvonalon tolmácsolták Mahler 4. szimfóniáját. A nyitótételben (Recht gemächlich) élvezetesen hatott a vonósok rugalmas játéka, sikerültek a bécsies ritardandók és életteli hangsúlyok - lélegzett a zene. Élénk, ritmikus és jól hangsúlyozott fuvolaszólót hallottunk, igaz, korábban az oboa kissé fahangon intonálta dallamát. A Ländler-scherzo (In gemächlicher Bewegung, ohne Hast) hangulatában ismét az apró lassítások-gyorsítások játszottak meghatározó szerepet - és Csaba Péter a fűszeres akcentusokat is bátran adagolta, karakteressé téve ezzel a tétel előadását. A mű legnagyobb súlyú, legterjedelmesebb tételében, a Ruhevoll feliratú lassúban (számomra, valahányszor hallom a 4. szimfóniát, mindig úgy tűnik, ez a mű legfőbb, súlyponti szerepű része, sőt bizonyos értelemben igazi fináléja is, mely után a szopránszólós zárótétel inkább afféle hangsúlytalan epilógus) örömöt szerzett a tiszta vonóshangzás és az atmoszférateremtő előadásmód ihletettsége. Tetszett, ahogyan a tolmácsolás a nyugalomtól eljutott a drámaiságig és a tragikumig. Azután a tétel harmadik harmada táján mintha elfáradt volna a vonós intonáció - de később, a nagy csúcspont előtti pianók ismét kontrolláltan szóltak. És a hatalmas kulminációt a timpanik és a kürtök nyomatékával sikerült valóban katartikusra formálnia Csaba Péternek. A fináléban a Magyarországon élő görög énekesnő, Cleo Mitilienou szopránját kissé fedte a zenekari hangzás - a voce szépen, de kissé tompán szólalt meg, és a szövegejtést sem éreztem eléggé plasztikusnak. (Június 7. - Olasz Intézet. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar }

http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=3711