Sajtómegjelenések

2013. február 23., Olasz Kultúrintézet



2013.04.01

Remek műsort adott elő a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR CSABA PÉTER vezényletével és FRANKL PÉTER közreműködésével. A hangverseny kétszer töltötte meg az Olasz Intézetet; az első különlegessége volt, hogy ezen adta elő Frankl 100. alkalommal Brahms B-dúr zongoraversenyének magánszólamát. A programot, amelynek második felét Schumann 2. szimfóniája alkotta, magam a második alkalommal hallottam.

A koncertnek azonban nem csupán a műsora volt remek, hanem az előadói is: Frankl rendkívül szuggesztív hatást gyakorolt a közönségre, Csaba Péter vezénylése klasszikus kiegyensúlyozottságot tükrözött, és a művek elmélyült ismeretén alapult, a zenekar pedig csiszoltan, homogén hangzással szólt, és érzékenyen, expresszíven zenélt. Mindehhez járult a zenekar és a karmester nyilvánvalóan magas fokú egymást értése és harmonikus zenei kapcsolata; s ebbe a képletbe a zongoraversenyben Frankl is zökkenőmentesen kapcsolódott be.

Az előadók igen jól alkalmazkodtak az Olasz Intézet meglehetősen visszhangos Akusztikájához: a partitúra különböző rétegei mindvégig megőrizték Megkülönböztethetőségüket és plaszticitásukat - miközben a zenekar egésze mégiscsak egységes és egyéni benyomást keltett. A zongora úgy idomult ehhez a hangzásképhez, hogy egyrészt megőrizte individualitását, másrészt semmilyen erőlködésre nem volt szüksége ahhoz, hogy mindenfajta zenekari szövettel szemben, minden dinamikában jól hallható és megkülönböztethető maradjon.

A B-dúr zongoraverseny első tételében a kürtszólók szépsége sűrítette magába az egész előadás eufóniáját. Amikor pedig Frankl belépett, egy különleges expresszív adottságokkal bíró zongoristát hallottunk, egy belső tűztől hevített hangot, amely végtelenül változékony volt, szikrázó futamokkal, rendkívüli koherenciájú dallamokkal, vagy éppen zengő, sarastrói komolysággal. A scherzo, amely a szokatlan Allegro appassionato tempóutasítást viseli, valóban meggyőző tempóban, ritkán hallható súllyal és jelentőségteljesen szólalt meg. Különösen emlékezetes volt ebben a tételben a zenekar és a szólóhangszer párbeszéde, illetve a zenekar már-már individuális érzelmi intenzitása. Már itt megcsodálhattuk Frankl éneklő játékát, amely a lassú tételben teljesedett ki igazán. Érzékeny és puha zongorázása, illetve a Csaba Péterből sugárzó poézis a zenekar odaadó és perfekt játékával, a szépséges csellószólókkal együtt rendkívül emlékezetes összhatást hozott létre. A negyedik tétel, az Allegretto grazioso - tehát a scherzónál kevésbé gyors finálé - tempója valóban nem bizonyult túlhajszoltnak, ami egyaránt lehetővé tette a tétel átgondolt, kiegyensúlyozott megformálását és a virtuóz, játékos elemek érvényesülését.

Schumann 2., C-dúr szimfóniája azután alkalmat adott arra is, hogy a karmester és zenekara bebizonyítsa: egy különlegesen inspiráló szólista nélkül is egészen elsőrangú teljesítményre képes. Abban a fajta előadásban volt részünk, amely tulajdonképpen felfedező útnak tekinthető, amely nem a megszokottat, hanem a partitúrában ténylegesen benne rejlő zenei tartalmat igyekszik feltárni a hallgató számára. Telitalálat volt a szorongó, tekergő, burjánzó első tétel karaktere, a villanások, az árnyékok, a színek és képek örvényszerű kavargása. Csaba Péter az a fajta karmester, aki tudja, hogy nem az ő vezénylésének, hanem a felhangzó zenének kell látomásosnak lennie: mozdulatai a lehető legvilágosabbak és legpóztalanabbak - természetes és racionális mozdulatok, amelyeknek célja a zenekar informálása, amit ily módon a lehető leghatékonyabban szolgál. Illetve a hallgató abban nem lehet biztos, hogy például a scherzóban a vonóskar briliáns megszólalásai vagy a fafúvós staccatók kontrollált, kérlelhetetlen pontossága elsősorban a próbamunkának vagy a koncert közbeni hatékony információszolgáltatásnak köszönhető-e elsősorban - valószínűleg a kettőnek együtt. Miként a lassú tétel ihletett, fájdalmas szépségű előadása, az egész koncert egyik csúcspontja is. A zárótétel lázas ünneplését hallgatva pedig úgy érezhettük: valóban kárpótolt minden addigi szenvedésért, s hogy ez a fénnyel telített, éles körvonalú, reményekkel telített világ valóban az utolsó szót jelenti. Ezt a kivételesen szép hangversenyt mindenesetre méltóképpen zárta. (Február 23. - Olasz Kultúrintézet. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)

http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=3650