Sajtómegjelenések

Baráti, Csaba, MÁV Szimfonikusok



2014.02.01


Ünnep. Ha egyetlen minősítő szóval kellene illetnem, így nevezném a MÁV Szimfonikusok Mikulás-napi Brahms-hangversenyét, amelyet az együttes vezető karmestere, Csaba Péter vezényelt, s amelyen szólistaként Baráti Kristóf lépett fel. Most néhányan nyilván felkapják a fejüket, s magukban valami olyasmit gondolnak, hogy a kritikus elveszítette szakmai ítélőképességét, de legalábbis erősen túloz. Mert valóban, a MÁV Szimfonikusok ambiciózus, fejlődőképes együttes, de mégsem ostromolja a hazai zenekari játék csúcsait, nem Fesztiválzenekar s nem Nemzeti Filharmonikusok. Közölhetem a kétkedőkkel: több évtizedes kritikusi tapasztalatomat működtetve vélem úgy, hogy a felsőfokú méltatás indokolt. A hangverseny – amelynek az 1870-es és ’80-as évek fordulójára összpontosító, rendkívül koherensen szerkesztett műsorán az Akadémiai ünnepi nyitányt (C-dúr, op. 80 – 1880) követően a Hegedűverseny (D-dúr, op. 77 – 1878) és a 2. szimfónia (D-dúr, op. 73 – 1877) szerepelt – csupa érdemleges zenei megnyilvánulást hozott. Igényes kidolgozású, lelkes zenélést hallottunk, amely méltó az elismerésre.

Csaba Péter irányításával az Akadémiai ünnepi nyitány megfogalmazását fürgeség és tagoltság jellemezte, és Brahms nyers humorához híven mindvégig jól érvényesültek az előadásban a robusztus erejű gesztusok. A mű témabősége a tolmácsolásban karaktergazdagságként revelálódott, a tétel formai és dinamikai kibontakozásának egyenletes, szép íve volt, amely eljuttatott a Gaudeamus igitur kontrapunktikus C-dúr jubilációjának kedélybeli fennsíkjára a hegedűk föl- és leszáguldozó harmincketted-mozgása felett. Magabiztosság, öröm, humor keveréke átütő muzikalitással közvetítve – így hatott a boroszlói doktoravatás alkalmából komponált brahmsi diáktréfa Csaba Péter és a MÁV Szimfonikusok olvasatában. 

Bizonyára sokféleképpen lehet értékelni és jellemezni Baráti Kristóf játékát a Hegedűversenyben. A kritikus számára az első és legfontosabb, hogy leszögezze: ez a teljesítmény mind hangszeres szempontból, mind zenei érzékenység terén a nemzetközi élvonal legfelső színvonalbeli sávját képviselte. Így talán el tudja játszani még egy-két művész a világon ezt a versenyművet, de ennél sokkal szebben-jobban aligha – és a darab interpretációtörténetében sem igen játszották szebben-jobban, ezt biztonsággal állíthatjuk, hiszen ismerjük a kompozíció felvételei közül, amit ismerni leginkább érdemes. Ami a technikát illeti: Baráti modern, felvilágosult hegedűs, ez az összes Bach-szólóhegedű-kompozíció, vagy az összes Beethoven-szonáta általa készített felvételét hallgatva is érzékelhető, s a korszerű hangszeres gondolkodás most is érvényesült nála. Nem terhelte meg játékát portamentókkal, nem vibrált túlzottan, nem forszírozott és nem préselt, annál is kevésbé, mivel egész alapmagatartását, mint máskor is oly sok alkalommal, ezúttal is a zenei tartalom elsőrendű szolgálata, a hangszer beszéltetése, a nemesen letisztult retorika uralta. Ugyanakkor azonban az is kétségtelen, hogy ez a lelkiekben és intellektuálisan egyaránt páratlanul gazdag művész érzékenyen és fogékonyan fordul a múlt nagy tradíciója felé, és sok mindent átment lendületben, pátoszban, vehemenciában, hangsúlyos gesztusokban a hagyomány nagyjainak örökségéből. Azt és annyit, amit és amennyit ma lehet és érdemes. Ez utóbbi: a múlt tradíciójának megbecsülése és feldolgozása tette kellő mértékben romantikussá Baráti előadásmódját, ebből táplálkozott játékának pátosza, szenvedélye, energiája és képzeletgazdagsága. Kivételes, nagyszerű tolmácsolás volt ez (mint mindig, minden Baráti-produkció), amelyet hallgatva joggal kérdezheti a zenebarát: hogy lehet az, hogy korunk egyik legnagyobb magyar muzsikusának művészetét eddig mindössze egy Liszt-díj ismerte el 2011-ben? A tapsokra válaszolva Bach d-moll partitájának (BWV 1004) Sarabande-tételét tolmácsolta Baráti Kristóf.

A szünet után a 2. szimfóniát Csaba Péter lelkesítő lendülettel, hiteles tempókkal, szuggesztíven vezényelte, a zenekar pedig saját átlagszínvonalát felülmúlva, remek teljesítményt nyújtva követte karmesterét. Tetszett a nyitótétel telt, puha, dús hangzása, e hangzás melegsége és fénye, örömmel nyugtáztam a B-dúr Adagio non troppo hajlékony dallamait és szelíd fényeit, s azt is értékeltem, hogy a szimfonikus térnek a tétel során mindvégig volt tágassága és mélysége – Csaba Péter és a zenekar muzsikusai nem „kétdimenziós”, sík felülettel dolgoztak: a képbe bele lehetett lépni és el lehetett kalandozni benne. Feltűnően friss tempó jellemezte a G dúr Allegretto graziosót – a megszokottnál gyorsabb lüktetést azonban elfogadtatta és hitelesítette az előadásmód derűje és finomsága. Végül a fináléban karmester és zenekar közös muzsikálásának előrefúródó lendülete, a végkifejlet felé közeledve pedig az egyre fokozódó feszültség, a jubiláció feltartóztathatatlan sodra ragadta magával a hallgatót.