Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2014. január 16.



2014.01.16

A Szőke Tibor-mesterbérlet idei első koncertjének műsora két részre tagolódott; az első félidő kínált ritkaságokat, a másodikban pedig biztos sikerre számítható szimfónia kapott helyet, Beethoventől a IV. (B-dúr). A mesterbérlet estjein hagyományosan neves-rangos szólista is szerepel – ezúttal Rost Andreát sikerült megnyerni Berg hét korai dalának, s Korngold A halott város című operájából Marietta dalának előadójául. Az est karmestere a zenekarral 2010 óta rendszeresen dolgozó Kesselyák Gergely volt.

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki mindig örömmel regisztrálja, ha zenekari dalok kerülnek műsorra, hiszen ez is egy módja annak, hogy dalokat hallhasson, élő előadásban a zenebarát (a dal-műfaj mostoha sorsa régóta tart, a nagyritkán megrendezett dalestek kedvező fogadtatása ellenére). A ritkán hallható Berg-dalok a szakmabeliek számára is ínyenc csemegét jelentenek. Rost Andreát látva-hallva aligha tűnt jogosnak e dalok sorsa: a fiatal, huszon-éves romantikus hangvételű miniatűrjei tetszetős hallgatnivalónak tűntek. Külön érdemes volt megfigyelni az énekesnő színpadi jelenlétének apró különbözőségeit amikor dalt, illetve, amikor operarészletet énekelt – énekesek ill. énekes-növendékek számára kifejezetten tanulságos lett volna. (Egy apróság, merthogy a közönség szívesen elégedetlenkedik: a műsorismertető által is tartalmazott versfordításokat kivetítve is olvashattuk – Marietta dalának nyersfordítását viszont nem. Az ideális megoldás a kétnyelvű szövegközlés lenne, akár nyomtatásban, akár kivetítve.) A lelkes fogadtatásért ráadás járt, Lauretta áriája a Gianni Schicchiből.

A Berg-dalok kíséretéért elismerés jár a zenekarnak: az áttört zenekari szövet jól érvényesült, a belső szólamok sohasem degradálódtak töltőszólammá. A következő műsorszám, Korngoldtól a Straussiana is példásan kidolgozott, remek hangulatú előadásban csendült fel. A szvit egyszerre hatásos játszanivaló (hiszen népszerű darabok feldolgozásainak sorozata), ugyanakkor hálátlan is, amennyiben úgy zeneileg, mint technikailag a legapróbb bizonytalankodás is rögtön feltűnő benne. A muzsikusok érezhetően kedvvel játszották, Kesselyák lelkesítő irányítását követve.

Ilyen kezdet után elszomorító folytatás következett – annak ellenére, hogy a közönség lelkesen tapsolt. Korjelenségnek is tekinthető, nem egy karmesterünk „szokása”, hogy többé-kevésbé indokolatlanul hajszolja a tempót. Ilyesmi korábban sem a MÁV Szimfonikus Zenekarnál általában, sem Kesselyák Gergely vezénylésére nem volt jellemző. Éppen ezért hideg zuhanyként hatott az a „megoldás”, hogy négy gyors tétel füzérévé alakították a ciklikus kompozíciót. Mintha nem bíztak volna a műben (értékében és érdekességében). Az érem másik oldala, hogy ezáltal különleges kihívást jelentett a zenekari muzsikusoknak. Kétségkívül remek munka-kapcsolatról tanúskodik, hogy lelkesen követték a karmestert, és tagadhatatlan, hogy imponáló felkészültségről árulkodott a kivitelezés (Takács Nagy Gábor vonóskari műhelymunkájának a gyümölcse a vonós-szólamok fegyelmezett összjátéka). Jó volt érezni a lelkesedést, a játék-örömöt, ami pedig nemegyszer hiányzik a hivatásos együttesek teljesítményéből. De mindez nem kárpótolt magáért a műért, amelynek érzelem- és gondolatvilága így nem bontakozhatott ki. És elismerés jár a fagottosnak, aki bravúros sport-teljesítménnyel már-már a lehetetlenre vállalkozott, szólamának artikulált megszólaltatásával a száguldó fináléban (mérsékeltebb tempóban zeneiségét eredményesebben tudta volna kibontakoztatni.