Sajtómegjelenések

Komoly magyar siker a szultán birodalmában - Egyhetes ománi turnéjára elkísértük a MÁV Szimfonikus Zenekart



2012.12.12

Szeretik Ománban az európai komolyzenét, a muzsikusokat, tisztelik a keresztényeket: ez volt a benyomás Ománban a MÁV Szimfonikusok egyhetes turnéján. Az egyik legősibb muszlim ország fővárosának operaházában az emberek szinte isszák magukba az európai kultúrát. Itt még tudják, mi igazi érték, s azt is: az értéket meg kell becsülni.

December 3-án a maszkati királyi operaház orgonájának avatóján, december 6-án arab−magyar esten koncertezett a MÁV Szimfonikus Zenekar. Komolyzenei életünk rangját, elismerését jelzi a MÁV Szimfonikusok fellépése: idén márciusban negyedik operatársulatként a Magyar Állami Operaház társulatát hívták a zenepalotába, jövő év tavaszán a Budapesti Fesztiválzenekar koncertezik ugyanitt. Az arab térség második operaháza Omán fővárosában, Maszkatban múlt év októberében nyílt meg a Veronai Aréna Turandot-előadásával.

Az operaház kívülről olyan benyomást tesz az ide érkezőre, mintha egy arab várkastély volna. A márványpadló mindenhol – kint és bent is – tükörfényes: egész nap sikálják. Maszkatban a „márványjárda” ilyen fokú tisztasága egyébként nem ritka: a folyamatos takarítással sok helyütt – például a világ második legnagyobb mecseténél, a Nagymecsetnél – is lehetett találkozni. Akár a földről is lehetett volna enni. (Igaz, a hotel liftjében is szinte mindig volt valaki, aki épp takarított.)

A zenepalota belsőépítészeti motívumai a szultáni palota világát tükrözik vissza − elegáns, de nem hivalkodó, otthonos −, az aranymintákkal ékesített sötétbarna faburkolat sehol sem rejt pozdorját, a pódiumot körbevevő, díszített hangvetők is megteszik a szolgálatukat. A földszinti hangszertörténeti relikviák mind eredeti ritkaságok, az emeleteken süppedő szőnyegeken, a kékben pompázó szalonokban sincs hamisság. A MÁV Szimfonikusok turnéja idején a Carmen előadásának pazar hímzésű jelmezeiből nyílt kiállítás az előcsarnokban. Mondván, hogy Carmen a nomád életmódot folytató spanyol cigányok vére, az ománi nomádokat, hagyományaikat fotósorozat mutatta be.

A koncertterem hangzása egészen fantasztikus. A Royal Shakespeare Company új stratfordi otthona akusztikájának tervezője, Nicholas Edwards olyan csodát művelt a maszkati királyi operaház hangzásával, hogy az párját ritkítja a világon. Bárhova ült a hallgató a MÁV Szimfonikusok december 2-i próbáján – földszint közép, szultáni páholy, harmadik emelet hátul – a hangzás mindenhol olyan életteli, amellyel a legszebb lemezfelvételek sem vetekedhetnek.

Minden szólam apró rezdülését lehet hallani, minden szólam hallja egymás rezdülését. Mondják, Sydney-ben és néhány japán koncertteremben hasonló a tökély, ám míg előbbiek minden téren a modernségre törekszenek, a maszkati zenepalota őrzi az iszlám építészet motívumait: aki ide belép, a koncertprogramtól függetlenül találkozik az ománi kultúrával.

Ilyen zenekari próba látogatása egyébként sokféle közösségnek ajánlatos volna. Ahogy a muzsikusok egymásra figyelnek, egymást segítik, az példaértékű. Idézte a MÁV Szimfonikusok előző koncertszezonjának egyik vendégszólistája, Nagy Róbert csellóművész megfogalmazását is az összhagról: „Hallani kell azt is, hogy mások is hallanak minket.” Kesselyák Gergely karmester nagyon megtalálta a hangot a muzsikusokkal. Laikus fülnek olykor áthallásos mondatai is voltak: „Legyetek kegyetlenek, jelzem, ha jön a lejtő!” Persze karmesteri instrukciói sem ártani nem akarnak a közönségnek, sem pesszimista jövőképet nem vetít előre a zenekarnak. Az energikus próbák után az előadáson legalább tízszeres lángon lobogott.


A maszkati operaház nem egy varázsdoboz

Kulisszatitok: az operaház háttéremberei, technikusai jórészt Európából, például a londoni operából jöttek. Nincs olyan kérés vagy minőségi hangszerválaszték – a cintányértól a zongoráig −, amit ne teremtenének elő öt percen belül.

A nemzetköziség a maszkati operaház orgonaavató hétfői koncertjére is érvényes volt, de nemcsak a fellépőket tekintve: előtte az orgona zenetörténeti szerepét szimpóziumon foglalták össze neves zenetörténészek. Így a koncertre nem csak a tradicionális ünnepi ruhába öltözött omániak jöttek; az angol, német és francia szó sem volt ritka.

Meglehet, a bonni Philipp Klais felmenői – már a dédapja is orgonát épített – forogtak a sírjukban, hogy a hangszert először Ian Hockley szólaltatta meg. E sorok írója azonban kifejezetten hálás volt a sokoldalú brit muzsikus rossz játékának: bebizonyította, a maszkati operaház nem egy varázsdoboz, ahol az akusztikának – vagy épp egy pompás hangszernek – köszönhetően minden és mindenki jól szól. Mert ha csak a legvirtuózabb észak-amerikaiként méltatott Isabelle Demerst vagy a párizsi zseniként – októberben Budapesten koncertező − Jean Guillou orgonaművészt halljuk szólózni, még Az Ezeregyéjszaka meséinek világában köthettünk volna ki.

Azt, hogy Kesselyák Gergely és a MÁV Szimfonikusok Albinoni népszerű Adagiojának újabb színt ad – a hallgatóságot ilyenkor a „nahát!” érzése fogja el, nincs „jaj, már megint!” sóhaj −, mondhatni, elvárható, a maszkati közönséget azonban meglepte. Händel játékos concertója után jött Saint-Säens – Liszt tiszteletére írott − Orgonaszimfóniájának fináléja, ami olyan „kegyetlenre” sikerült, hogy a hallgatók felugráltak a helyükről, úgy tapsoltak. A „lejtő” elvezetett a csúcsig.


Jasszer és Nasszer, meg a Mikulás-nap

A Times of Oman december 6-i száma a 2. oldalon számolt be a maszkati királyi operaház orgonaavatójáról, a MÁV Szimfonikusok fellépéséről, miközben a magyar zenekar már javában próbált egyiptomi dzsesszmuzsikusokkal és népzenészekkel. Mikulás-napi koncert Nasszer, Szadat és az arab tavasz jegyében.
Jasszer Abdel Rahman
neve inkább az ínyenc magyar mozirajongóknak csenghet ismerősen. Az egyiptomi zeneszerző és hegedűművész az arab világ ismert és elismert zeneszerzője, számos film, így Egyiptom leghíresebb rendezője, a 2008-ban elhunyt Júszuf Sanín több alkotásának zenéjét is ő szerezte. Múlt évben a frankofón filmnapokon vetítették kettejük közös munkáját, az arab tavasz előszelét is bemutató, történelmi környezetben játszódó melodrámát, a Káoszt.

Jasszer számos díj birtokosa, és számos rajongóval bír – többek között az ománi koncert impresszáriója is közéjük tartozik. Utóbbi rajongásának csupán egy hátulütője akadt: meggyőzte – a felkérésnek sokáig ellenálló − Jasszert, ne csak zeneszerzőként és hegedűművészként, hanem karmesterként is az este középpontja legyen. Az orgonaavató koncert – Kesselyák Gergely dirigálása − után így a hat-hét órás próbáknak igen nehéz pillanatai is voltak, idő kellett, mire „összeálltak” a darabok. (Egy „simán ment”: a születésnapos Selmeczi Vilmos brácsaművész hangolás után, spontán nagyzenekari köszöntése.) Az utolsó próba után a magyar muzsikusokat Mohamed, a dzsesszzongorista ekként biztatta: Insallah − ha Isten is úgy akarja.

Ugyan a koncertprogram filmjeinek jó részét nem ismerhetjük – igaz, a Káosz csacsacsát is idéző zenéjével már találkozhattunk −, annyit sejteni lehetetett, a nemzeti büszkeség és a morál e filmek témái: a Nasszer 56, és a Szadat napjai mi másról is szólhatnának, mint az Egyiptom függetlenségét kivívó Gamal Abden-Nasszer és utódja, Anvar Szadat történelmi példájáról.

S bár az egyik hírtelevízió is beszámolt Ománban a kairói eseményekről – egy riportban látható volt olyan tüntető is, aki épp Nasszer képét emelte magasba –, attól egy percig sem kellett tartani, hogy a koncert valamilyen indulatot is kiváltana: az omániak rendkívül békések, az ország uralkodója, Kábúsz szultán pedig igen népszerű. Modernizálta az országot, adó nincs, a tanulást ösztöndíjjal segíti, több mint ezer új iskolát, több mint hatvan kórházat építtetett. Legutóbb az ország egyik jelképének számító operaházat. Állítólag a szultán kultúra iránti rajongására az is jellemző: ha egy nagyobb operabemutatóról hiányzik valamelyik minisztere, az könnyen elveszítheti a bársonyszékét.

A december 6-i koncertnek is voltak felejthetetlen pillanatai, és az összhatáshoz képest csupán apróság volt, hogy egy-két alkalommal Trejer István koncertmester, illetve az egyiptomi ritmusszekció mentett meg „negyedes” helyzetet. Keleties, latinos motívumú, könnyen fülbemászó zenék kértek odafigyelést és kaptak ovációt, még az UNESCO-nagykövet is bekiabált végül: hajrá, magyarok!


Szomjúság az európai kultúra után

A királyi operaházban fellépő, egymást követő európai művészeknek felemelő volt megtapasztalni, hogy a magukkal hozott zenei kincsekre és tudásra az ománi közönség őszintén nyitott. (Miközben mindez itthon szinte „hétköznapinak” számít.) Ez jellemző volt az arab–magyar esten fellépő egyiptomi muzsikusokra is, akik nemcsak a közös zenekari próbákon, még a koncert közben is – amikor épp nem a hangszerükkel voltak elfoglalva – füleltek, magyar társaik milyen technikával játszanak. Az elismerést sem spórolták meg utóbb, a MÁV Szimfonikusok több zenészének ezzel még külön bearanyozták az álló ovációval záruló estét. E koncerten újfent bizonyítást nyert a „helyi” magyarok állítása: az omániak isszák magukba az európai kultúrát.

Komolyzene hajnaltól éjszakáig hallgatható a klasszikus zenei adón – Schiff András egyik Haydn-felvételét is sikerült kifogni, épp a MÁV Szimfonikusok első koncertje előtt –, az éjszakai műsorsávban pedig az egyik televíziós csatorna az Ománi Királyi Szimfonikus Zenekar egyik hangversenyét elevenítette fel. Utóbbi fiatal, törekvő, még kevés tapasztalattal bíró zenekar, a nők zöld köpenyben, abajában, piros fejkendővel, hidzsabbal, míg a férfiak a hagyományos fehér viselet, a disdása helyett frakkban, csokornyakkendősen játszottak. Többjük a maszkati egyetemen tanító magyar muzsikusok tanítványa.

Szinte „természetes”, hogy itt élő magyar muzsikusokkal is lehet Maszkatban találkozni: a húszezer hallgatót számláló egyetemen öt éve indult a zeneművészeti kar, amelyen több honfitársunk tanít. Elbeszéléseik is megerősítették az ománi uralkodó, Kábúsz szultán kultúrabarát erőfeszítéseiről szóló híreket. Az itteni magyar zenészeket egyébként anyagilag is nagyon megbecsülik.

Magyarnak, magyar muzsikusnak − sőt, kereszténynek − amúgy is különösen jó volt lenni Maszkatban. Ismerősök és ismeretlenek is megkeresték a zenekari tagokat, megszólították az operaházban vagy akár az utcán is, segítettek, hogy rövid szabadidejükben mutassanak valamit a városból, az országból – vagy csak egy jót beszélgessenek. Tömegközlekedés egyébként nincs Maszkatban, a több településből álló, a tenger több mint 35 kilométeres partszakaszán fekvő város autó, taxi nélkül bejárhatatlan. A taxi – a hatvanforintos benzinárnak köszönhetően is – megfizethető, a pesti tarifák negyede, fele (alkutól függően), ráadásul akadt olyan sofőr is, aki az úthoz még reggelivel is szolgált. (Egy korsó sör ára, amelyet persze csak a nem muszlimok ihatnak, egy-egy kiemelt hotelben 8 rial. Ezért az összegért itt 75 liter benzint lehet kapni.)


Itt nem nevetik ki a keresztényeket

Az omániak békések, udvariasak, az pedig külön meglepő volt, hogy az arab–magyar koncerten a lassabb tempójú zeneműveket jobban megtapsolták. A közbiztonság példás, gyakorlatilag nincs bűnözés, néhány hete címlapon lehetett, hogy Ománban elkötöttek egy autót, ám délutánra megkerült. (Meglehet, mégis van visszatartó ereje a szigorú törvénykezésnek.)

Az ott élő honfitársaknak (is) köszönhetően a kora délelőtti órákban sikerült egy-egy maszkati nevezetességet, érdekességet megnézni. Így eljutottunk a királyi palotához, kishajókról néztünk delfineket, de eljutottunk a Nagymecsethez is, ahol egy imámmal beszélgetve kiderült: bár az egyik legősibb muszlim országban a keresztények „kisebbségiek”, megadják a más hitűeknek a tiszteletet. (A „respect” volt a leggyakoribb szó, amit az omániak elvárnak maguktól, de maguknak is.) Megtudhattuk: egy igazán jó muszlimnak ismernie kell a Tórát és az Újszövetséget is.

Persze a magyar zenészek idejük jó részét az operaházi próbákkal töltötték, inkább estefelé, a nagyszünetben jutott idő egy-egy tengerparti sétára. Ahol a fiúk fociznak, a fekete leplekbe öltözött lányok pedig most éppen úgy korzóznak, mint ahogy egykor a népviseletbe öltözött magyarok tették egy erdélyi kisvárosban.