Sajtómegjelenések

Schumann a szívem csücske!



2014.05.15

Takács-Nagy Gábor május 16-án, pénteken este a Zeneakadémián, szombaton délelőtt az olasz Kultúrintézetben vezényli a MÁV Szimfonikus Zenekart. Fürth Livia ez alkalomból készített interjút a Genfben élő karmesterrel.

Takács-Nagy Gábor 1979-ben első díjat nyert a Hubay Jenő versenyen. Nathan Milstein, majd Rados Ferenc, Mihály András, Székely Zoltán, Végh Sándor és Kurtág György növendéke volt. 1975-től 1992-ig vezette az általa alapított Takács vonósnégyest, mellyel  legendás muzsikusokkal – Menuhin, Solti, Isaac Stern, Msztyiszlav Rosztropovics, Paul Tortelier, Gidon Kremer és Schiff András – dolgozott együtt. 1982-ben Liszt-díjat kapott. 1996-ban megalapította a Takács zongoratriót, amely lemezre vette Liszt, Lajtha és Veress műveit. Elkötelezett és keresett kamarazene-professzor, 1996 óta a Genfi Konzervatóriumban a vonósnégyes szak professzora. 1998-ban Tuska Zoltánnal, Papp Sándorral és Perényi Miklóssal megalapította a Mikrokozmosz vonósnégyest, amely lemezre vette Bartók vonósnégyeseit. Takács-Nagy Gábort a magyar zene, mindenekelőtt Bartók Béla műveinek legautentikusabb tolmácsolói között tartják számon. Karmesteri működését 2002-ben kezdte meg. 2005-ben Genfben megalapította a Camerata Bellerive vonószenekart. 2006-ban a Weinberger Kammerorchestra, 2007-ben pedig a Verbier-i Fesztivál Kamarazenekarának művészeti vezetője lett. 2010 és 2012 között a MÁV Szimfonikus Zenekar vezető karmestere volt, 2011 óta ő irányítja a Manchester Cameratát. 2012-től a Budapesti Fesztiválzenekar első vendégkarmestere. Az LFZE doktori iskolája vendégprofesszora, a 2013/2014-es tanévben kamarazene kurzust tartott.

Fürth Livia: Két éven át volt a MÁV Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, melyet a hétvégén két koncerten is vezényel. Hogyan emlékszik vissza a közös munkára?

Takács-Nagy Gábor: Nagyon szép két évad volt, gyönyörű kihívás – és kiváló produkciók születtek. Mint karmester, a saját ízlésemre próbáltam alakítani a zenekart, és mint hegedűs és kamarazenész, elsősorban azt éreztem fontosnak, hogy a zenekari tagok egyre jobban hallgassák egymást. Karmesterként inkább csak inspirálni kívántam őket. Úgy érzem, elképzelésemnek jó hatása volt a zenekar hangszínére, és változatosabb lett a játékmódjuk is. Szerintem ez lényegi változást hozott a zenekar játékába. Nagyon jó kapcsolatban maradtunk, évi három programot vezényelek a zenekar élén.

F. L.: A koncertek egy Schumann nyitánnyal kezdődnek, a második részben pedig negyedik szimfóniája hangzik el. Van oka, hogy éppen Schumann?

T. N. G.: Schumann a szívem csücske! Akkor kezdődött, mikor csodálatos óráim voltak Mihály András, Kurtág György és Rados Ferenc tanáraimmal a Schumann vonósnégyesek tanulása közben, arról nem is beszélve, hogy az ő vonósnégyeseit vettük először lemezre a kvartettemmel.
A Julius Caesar nyitány ritkán játszott darab, ezért jó, hogy előadjuk, a IV. szimfónia pedig nagyon megfogott. Schumann zenéje csodálatosan sokrétű és hiperérzékeny. Hihetetlenül gyors hangulati váltásai vannak, hol extrovertált, hol introvertált. Éppen ezek a hirtelen váltások miatt nem kis feladat egy zenekar számára.

F. L.: Elhangzik még Dvořák h-moll gordonkaversenye is, Perényi Miklós szólójával. Ehhez miért kötődik?

T. N. G.: Dvořák X. szimfóniájának is nevezhetném ezt a csellóversenyt és az egyik legcsodálatosabb darabja. Perényi Miklós barátomhoz pedig nagyon régi munkakapcsolat fűz, huszonöt évvel ezelőtt játszottunk először együtt Schubert kvintettjében Párizsban. A Mikrokozmosz vonósnégyest - melynek ő is tagja volt - pedig kizárólag azért hoztuk létre, hogy felvegyük Bartók hat vonósnégyesét – ezt tíz év alatt tettük meg, 2008-ban fejeztük be. Nagy szerencsém, hogy ennyit dolgozhatok vele, ő egy őszinte, komoly, nagy művész. Alázattal, szeretettel nyúl minden hanghoz, melyek a lelke legmélyéből jönnek, nincs benne semmi magamutogatás, szemfényvesztés. Jellemzi őt, hogy mikor most kettesben átnéztük a csellóverseny kottáját, a témákat, bizonyos részeknél könny szökött a szemébe a meghatottságtól. De közben az is fontos volt számára, hogy felhívja a figyelmemet – el ne felejtsem felállítani a zenekar bizonyos tagjait a koncert végén.

F. L.: 2011-ig hangversenymestere volt a Budapesti Fesztiválzenekarnak, melynek 2012 óta első vendégkarmestere. Így nem ismeretlenként állt fel a pulpitusra...

T. N. G.: Annyira nem, hogy a barátaimat vezényelem. Ez nagy kihívás, hiszen azért másképp kell viselkedni karmesterként. Ugyanakkor egy ilyen szituációban nem lehet távolságot kialakítani – mégis, ha ennyire jóban van az ember a zenekari művészekkel, az már veszélyes is lehet. Szerencsére ebben a fantasztikus zenekarban emberileg is kiváló játékosok ülnek, nem véletlen, hogy ilyen sikereik vannak a világban. Az évadban a Haydn-Mozart Plusz sorozatot vezényeltem, június 19-én pedig a Margitszigeten Mozart és Kodály műveket a Szabadság Napja hangversenyen.

F. L.: E két együttes mellett Genfben, Manchesterben több zenekara van, fesztiválok művészeti igazgatója. Nem érzi néha, hogy túl sokfelé kell figyelnie, nem beszélve a sok utazásról?

T. N. G.: Életem része az utazás, húszéves korom óta csinálom. Ami erőt ad ehhez az életmódhoz, az az, hogy azt csinálom, amit szeretek. A zene a lélek nyelve, emocionális sugárzás, a hangokkal pedig spirituális tartalom árad a hallgató felé – én pedig közvetíthetem ezt feléjük, és ez egy nagyszerű dolog.

F. L.: Solti György volt az első, aki felhívta a figyelmét, hogy jó karmester lenne…

T. N. G.: Igen, 1989-ben Londonban együtt játszottunk, amikor elhangzott ez a mondat. Azt mondta, hogy szerinte világosak a mozdulataim és jó a testbeszédem, ahogyan a zongoranégyest irányítom. Hozzá kell tennem az igazság kedvéért, hogy ha a kezem egészséges lenne még ma is, akkor nem vezényelnék. Végül évekkel később, 2002-ben vezényeltem először, amikor Varga Tibor meghívott Sionba, hogy irányítsam a kamarazenekarát.

F. L.: Egyszerű és konfliktusmentes volt Ön számára a vezénylés, a próbafolyamat felépítése?

T. N. G.: A vezénylés nehezebb, mint gondoltam, bonyolult, de egy csodálatosan misztikus dolog. Valójában ilyenkor egy inspirátor vagyok, egy zenész kolléga, akinek az a dolga, hogy a muzsikusok egyféle módon lássák a zenét és így együtt alkotjuk újra a halott hangjegyeket – egy élő zenét csinálunk belőle. Amikor szorít az idő, és nő a feszültség a próbák során, akkor egy út marad: bizalmat adni a zenekarnak és főleg szeretni kell az embereket. Szerencsére én soha nem sértettem meg senkit még a legfeszültebb helyzetekben sem.

F. L.: Tanít Genfben és Budapesten is. Ez a tevékenység mennyire fontos a pályafutásában?

T. N. G.: Genfben nyolc vonósnégyessel foglalkozom, a zeneakadémiai kamarazenei kurzusomon pedig trió, vonósnégyes, és más formációban 10-12 növendéket oktatok. Nagyon szeretem, fontos része az életemnek. Mindig szeretnék tanítani, úgy gondolom, van hozzá érzékem. Erős pszichológiai érzékenység szükséges ahhoz, hogy az emberekből kihozzam a maximumot. Ugyanakkor nagyon kreatív dolog ez, mert bár elsősorban én adom át, amit tudok, de közben én is állandóan tanulok.