Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. november 23.



2013.11.23

Elégedettek lehettek a Varga László-bérlet tulajdonosai a nyitókoncerttel, amely a romantika sokszínűségét, gazdag változatosságát mutatta fel. A gyakorlatban remekül vizsgázott a műsor összeállítása, és a kivitelezésre sem lehetett panasz. „Stílusos” nyitószám volt Liszt legnépszerűbb szimfonikus költeménye, a Les préludes, melyet – Hegedűs Endre szólójával – Chopin f-moll zongoraversenye követett. A klasszikus ciklusok egyik tipikus tételrend-típusára emlékeztetve, a szünet után „lassú tétellel” folytatódott a program. César Franck ritkán hallható műve, a Les Éolides műfaját tekintve a Liszt-műre rímelt, szintén szimfonikus költemény, Rimszkij-Korszakov rendkívül hatásos Spanyol capricciója pedig fergeteges fináléról gondoskodott.

A négy műsorszám különböző feladatot jelent a zenekar számára. A Liszt-mű azt a veszélyt rejti, hogy a hangszeresek csupán újrajátsszák szólamukat, bízva a kompozíció „önjáró” sikerében. Kesselyák Gergely vezényletével ettől nem kellett tartanunk, hiszen kifejező, rajzos gesztusai, amelyek láttatóan tolmácsolják a közönségnek (ilyen minőségben: nézőknek), hogy mit is kell hallaniuk – ugyanakkor e látvány a zenekari játékosoknak is szól, éspedig nem elsősorban utasításokként, hanem az érzelmi töltetet erősítendő. Kiváltképp fontos ez a romantikus kompozíciók – stílusos?, hiteles? – tolmácsolásánál.

A Chopin-koncert esetében arra kellett gondolnom, valószínűleg karmester és zenekar is sok olyan műismertetést/elemzést olvasott, amelyek a zenekar alárendelt szerepét hangsúlyozzák. Vagy csupán valamiféle udvarias gesztus késztette őket arra, hogy diszkréten magára hagyják a főszereplőt? Éppen ezáltal nem érvényesült eléggé a kompozíció meghitt-intim atmoszférája; túlságosan mattra sikerült a háttér, ezáltal nem igazán járult hozzá a hangzáskép „mélységélességéhez”. A szólista pedig egyedül viselhette a feladat terhét: ismételten meg kell győzni az aktuális hallgatóságot a mű szépségéről. Feladat lett tehát a játszanivaló, ily módon eltolódtak az erővonalak. Lehetett figyelni, volt is mire – de az oldott gyönyörködés pillanatait hiába vártuk. Már a zenekar első hangja túl „reális” volt, Kesselyák pontos intése pontos-pedáns belépést eredményezett – de hiányzott az a fajta közvetlenség, amellyel éneklő dallam kezdődik. Hasonlóképp, nem éreztük a szólistánál a virtuozitásnak azt a sajátos kettősségét, amely egyszerre érzékelteti a játszanivaló igényességét (prózaian fogalmazva: nehézségét) és a megszólaltatás elegáns könnyedségét. Mindez talán csak azért, mert minden közreműködő legfeljebb tudott a Chopin-muzsika sajátos varázsos világáról, nem pedig ismételten átélni akarta azt (s ezáltal a közönség számára is lehetővé tenni a bensőséges hangulatok átélését).

A Franck-mű másfajta világba kalauzolt. E sajátos pasztellszínű világban remekül érvényesült a zenekar játék-kultúrája; az arányosan megformált motívumokból, dallamfordulatokból árnyalatokban gazdag hangzáskép alakult ki, amely képes volt lekötni a figyelmet. Ismét gazdagodtunk egy adalékkal, hogy mennyire vizuális nemzet a francia…

A játék-öröm – érthetően – Rimszkij-Korszakov művében tetőződött. Hallás alapján is megtapasztalhattuk a szerző rendkívüli hangszerelő készségét, hangszín-palettájának gazdagságát. Vitalitása, intenzitása elementáris erejű, kiváltképp a harsány-hangos részletekben.

A műsor folyamán szólista-szerephez jutó zenekari muzsikusok valamennyien tudásuk legjavát adva járultak hozzá az előadás sikeréhez.