Sajtómegjelenések

A MÁV Szimfonikusok a Musikverein Aranytermében - 2013. december 12.



2013.12.12

Ki ne „ismerné” a híres bécsi hangversenytermet – ha máshonnan nem, akkor a hagyományos újévi koncertközvetítésekből? A látvány – hála a nívós felvételkészítő stáboknak – megunhatatlanul gyönyörködtető, s a zenével együtt szinte elvarázsolja a nézőt-hallgatót. Az első helyszíni élmény azonban sajátos minőséget képvisel – ezt élhettem meg december 12-én, a MÁV Szimfonikus Zenekar lépett fel az Aranyteremben. Ugyanakkor, az érzékszervi tobzódás nem vonta el a figyelmet a lényeg, a felcsendülő muzsika élvezetétől, értékelésétől.

Schwingungen címmel több éve rendeznek ebben a szép teremben délutáni hangversenyeket nyugdíjas közönségnek, amelyek műsorát és előadóit különböző szempontok összehangolásával állítják össze. Hangsúlyosabb a „mit”, mint a „kivel”, tehát nem sztárgálát hirdetnek, hanem tetszetős művek/részletek élvezetes újrahallgatása a cél. Érdekességnek szánják, hogy nemzetközi előadógárdát léptetnek fel, új szólista-egyéniségekkel és együttesekkel ismerkedhet a publikum.

A magyar zenekar partnere ezúttal Leonardo Martínez (karmester), Chungwha Lim (szoprán), Albert Wonjae Pae (fuvolista) és Jana Boušková (hárfás) volt. A program első részében Mozart-muzsika (ária a Figaro házasságából és fuvola-hárfaverseny) keretében a spanyol Barbieri egy (ismertebbnek számító) áriája csendült fel (Canción de Paloma), a szünet után az Ave Mariát hallhattuk Verdi Otellójából, a legnépszerűbb koreai népdalt (Dumulmeori Arirang) Geungsoo Lim zenekari kíséretével, majd Brahms III. szimfóniájával ért véget a műsor.

Utánagondolva természetesnek tűnik, mégis, nekem egy rádióbeszélgetésből maradt meg emlékezetesen az a tény, hogy minden zenekari játékos „mást hall”, az együttes elrendezéséből adódóan. Az említett műsorban egy gordonkaművész-karmester mondta el, mennyire meglepte a megváltozott hangzás, amikor nem hangszere mellől, hanem a karmesteri dobogóról hallgatta azt a zenekart, amelyben korábban játszott (ezt a meglepetés-effektust, egyszersmind a karmesternek a helyzetéből adódó kivételezettségét talán mindenkinek meg kellene tapasztalnia, aki vezénylésre adja a fejét!). Nos, a spanyol Martínezt aligha érték hasonló élmények! Amikor néztem mozdulatait, megkérdőjeleztem annak a – korábban általam is frappánsnak tartott – mondásnak az igazságát, miszerint rövid idő alatt elsajátítható a vezénylésből az, ami tanítható (különböző időtartamokkal, különböző dirigenseknek tulajdonítják a mondás variánsait). Úgy tűnik, Martínez egykori tanárai is ismerték, talán ezért korlátozták tevékenységüket néhány technikai fogás átadására. Martínez munkájának a lényege, hogy taktíroz (mivel nem elsődlegesen a mindenkori zenei anyag vezeti, jelentős „elütés”-veszéllyel), s sztereotíp mozdulatokkal jelenít partitúra-beli utasításokat (pl. sforzatókat). Éppen ezért kívül marad a muzsika érzelmi-indulati világán, s ezáltal nehezíti a muzsikusok kifejező játékát.  Legszembetűnőbb ez a szimfónia esetében volt, amikor csak a zenekar alapos műismerete, szólamtudása mentette meg nemegyszer a helyzetet. Az empatikus hallgató szoronghatott és izgulhatott, a muzsikában gyönyörködni szándékozó pedig legfeljebb korábbi emlékei felidézésével együtt jutott maradéktalan élvezethez. Persze, a minden tételnek kijáró (!) taps mindig felcsattant…

Sajnálatosabb volt ez a szituáció a kettősverseny esetében, amikor – éppen említett központi helyzetéből adódóan – a dirigensnek kellett volna dinamikailag is összehangolni a szólistákat és a kíséretet. A rendkívül virtuóz technikával rendelkező Boušková hajlamos a halk játékra, őt kifejezetten szükséges lett volna mozdulatokkal is hangosabb játékra ösztönözni. Problémát nem ismerő, könnyed játéka így is érvényesült, de a kompozíció „erővonalai” jobban érvényesültek volna, ha működik a dirigens dinamikai „finomhangolója”.

Talán Martínez eleve túlzottan tiszteletben tartja a szólisták szabadságjogait – ámde ezzel épp az összhatást veszélyezteti; az Ave Maria esetében egyértelműen irányítani kellett volna az énekesnőt, hogy kiszámíthatóan lekísérhető legyen énekének minden frázisa.

A karmesteri passzivitás (benemavatkozás) csak pillanatokra képes aktivizálni a hangszeresekben a kamaramuzsikust, amikor a partitúra lehetővé teszi a szólistával (ill. valamely hangszerrel-hangszercsoporttal) való közvetlen kapcsolatot. Az „összenézések” lehetősége lehatárolt, ráadásul, a valamennyi közreműködőnek szokatlan helyszínen a hallási tapasztalatokra hagyatkozni igencsak nagy lélekjelenlétet és vállalkozó kedvet feltételez.

Mindent összevetve, elsődleges élménynek maradt az Aranyterem, a hangzást-szépítő, nemesítő akusztikájával, ahol figyelemmel követhető a leheletfinom hárfahang, s nem igényel erőfeszítést a magvas forte sem…

Megismertünk egy szép hangú koreai énekesnőt, jóvoltából egy spanyol operaáriát, fenntartások nélkül belefeledkezhettünk a koreai dalba (a kíséret terén szokás szerint megbízható teljesítményt nyújtott a zenekar), és Boušková interpretációjából adódóan más megvilágításban ismerhettük meg Mozart fuvola-hárfaversenyét.

A fogadtatásból következtetve, a közönség nem csalódott a várakozásában – s remélhetőleg a zenekari játékosok (egyéni és együttes) mérlegében is a pozitív élmények bizonyulnak tartósabbnak.