Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. december 7.



2013.12.07

Brahms-estet kínált közönségének a Varga László-bérlet 2. hangversenye, középpontjában a Hegedűversennyel, éspedig Baráti Kristóf szólójával. Erre az Akadémiai ünnepi nyitányt követően került sor, s a műsor második részében pedig a II., D-dúr szimfónia csendült fel.
Csaba Péter immár 2012 szeptembere óta művészeti vezetője és vezető karnagya a zenekarnak, s úgy tűnik, még mindig nem tudtak „közös nevezőre jutni”. A dirigens remek muzsikus, és lelkiismeretesen végigdolgozza az egyes kompozíciókat, mozdulataival egyszersmind a nézőket is tájékoztatva.

Ugyanakkor, mintha időről időre megfeledkezne arról a feladatról, hogy aktuális intésekkel vezesse a zenekari szövet egyes szólamait. Értékelhetjük úgy is ezt a gesztust, hogy megbízik (egyébként valóban remek) partnereiben, tehát feltételezi, hogy a szólamkottából intés nélkül is pontosan belép bármely szólista vagy szólam – de a folyamatok menetét tekintve, mégis más a súlya és jelentősége annak a játszanivalónak, amelyet megkülönböztetett figyelmére méltat a karmester. Tehát, elmaradt az a – szemkontaktussal vagy anélkül létrehozott – kapcsolat, amely közös produkciót (muzsikát) eredményez; ahelyett munkát és teljesítményt értékelhetünk. Álmosan indult a nyitány, a vonóskar szinte csak a harsány tutti állásokra ébredt fel. Közben hallhattunk sok szép tónusú fúvós-szólamot, néha egyszerre, máskor pedig individualitásokra tagoltan. Ami a partitúrában maradt, az a hangulat, a kedély, különös tekintettel a mosolyogtató-oldott pillanatokra, amelyeket egy-egy kedvelt diákdal hangulatos felidézése váltana ki.

A Hegedűverseny alatt (s főképp után) arra kellett gondolnom: pazarlás, ha nem kerül rögzítésre Baráti Kristóf valamennyi koncertje. Nemcsak azért, mert megannyi zenebarát esküszik a „live” felvételekre, amelyeken jó esetben átjön a koncerttermi légkör, hanem azért, mert hihetetlenül tanulságos lenne összevetni egyazon versenymű több felvételét, akár azonos kísérőzenekarral, akár más-más kísérőegyüttessel. A stúdiófelvétel mást árul el egy-egy szólistáról, mások a muzsikálás feltételei, s valljuk meg, a perfekcióra törekvés (annak ellenére, hogy lehetőség van megismételt részfelvételekre) mindig csökkenti a vállalható szabadságot, spontaneitást. Nem haszontalan annak követése sem, hogy hogyan hat – folyamatában – a vonóskarra a remek hegedűs; ezúttal a fináléban a brácsásokat aktivizálta egy epizód erejéig már-már kamaramuzsikusi érzékenységű játékra. A nyitótételben, a cadenzát követően pedig, amely lélegzet-visszafojtott figyelmet váltott ki a hallgatóságból, mintha kicserélték volna a hegedűsüket. Talán mindenki egyénileg is szeretett volna méltó partnernek bizonyulni a – túlzás nélkül állítható: - világklasszis szólistához. Külön említést érdemel gyönyörű tónusú, szépen megformált témájáért a II. tételben az oboista Kőrösi Miklós. E műnél volt a legszembetűnőbb a karmester „távolságtartása”; a kompozíciót képviselte, de rábízta a muzsikusokra, hogy megtalálják a hozzá vezető utat. Nem hagyta magát befolyásolni a pillanatnyi hangzástól, tehát nem kért alkalmi korrekciókat, és visszajelzésekkel sem inspirálta a zenekart. Mintha egymással párhuzamosan tették volna a dolgukat, tehát olyan sajátos helyzet alakult ki, mintha mindenki valamiféle „alap” feljátszásában venne részt, amely alkalmas lesz majd (tehát nem most!) megbízható előadás létrehozásához. Pedig aktualizáló mozdulatai azonnali hatásáról nemegyszer meggyőződhetett a karmester; például, amikor odafordult a csellószólamhoz, hirtelen megváltozott a dallam tónusa – más kérdés, hogy néha épp az ellenszólamok igényeltek volna karmesteri kontrollt, úgy a dallamok végigvezetését illetően, mint dinamikailag, hogy plasztikusan illeszkedjenek a kialakuló összhangzásba.

Brahms négy szimfóniáját – koncertfelvételekből – a zenekar tolmácsolásában CD-korongok is megörökítették. Időközben módosult az együttes összetétele, tehát külön feladatot jelent a játékosok összehangolása valamint a karmesteri elképzelés megvalósításának a szolgálatába állítása. Ezzel a fajta személyességgel adósunk maradt az előadás – maradt az általánosságban vett szeretése Brahms muzsikájának (mind az előadók, mind a hallgatók részéről). Ezúttal tehát az interpretáció korántsem szándékozott reprodukálni a művet a hangzó életre keltés szellemében – megelégedett a korrekt eljátszással, amelyet megannyi remek egyéni teljesítmény tett végeredményben színes hallgatnivalóvá.