Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2014. január 26.



2014.01.26

Hagyományosan az utolsó januári hétvégén került sor, immár 26. alkalommal a Mini-Fesztiválra. Mint a kortárszenei rendezvényeknek általában, kialakult a szakmai törzsközönség-magja, amelyhez az aktuális program iránt érdeklődők – jó esetben maradandóan – csatlakoznak. Az idei kínálat az operakedvelők számára kínált ritka csemegéket (Eötvös Péter: Paradise reloaded (Lilith) című operájának magyarországi bemutatójával a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, s Bozay Attila: Az utolsó öt szín című, három tanítványa által befejezett művéből készült operafilm vetítésével a MüPa előadótermében). A Magyar Zeneművészeti Társaság és a Művészetei Palotája közös produkciója a Mini-Fesztivál, kamaraestjének azonban más helyszín, a BMC – Budapest Music Center – adott otthont. A záróest hagyományosan zenekari koncert, amelyre (korábbi gyakorlatot követve) a Fesztiválszínházban került sor.

Kerekszámú évfordulókban idén sem lesz hiány – a magyar zenetörténet alkotó- és előadógárdájából is többen kerülnek ilyen meggondolásból az érdeklődés reflektorfényébe.
Méltányos és illő, hogy a Mini-Fesztivál alapítójának (egyszersmind egy évtizeden keresztül az elnöki tisztét is betöltő) Durkó Zsoltnak reprezentatív alkotása is helyet kapjon a műsorban, a szerző születésének 80. évfordulója alkalmából. Csak hálásak lehetünk a műsor összeállításáért felelős valamennyi szervezőnek, amiért a Halotti beszédet tűzték műsorra. Azt megelőzően, a záró koncert műsorának első felében három – a fiatalabb generációhoz tartozó – élő szerző műve szerepelt (Kovács Zoltán: Vae victis – nyitány, Tóth Péter: Canzoniere, valamint ősbemutatóként Virágh András Gábortól a Concerto for orchestra).

Az est főszereplője a MÁV Szimfonikus Zenekar volt, főhőse pedig Antal Mátyás, aki – nem először, s vélhetőleg nem is utoljára – akkor „került képbe”, amikor az eredetileg meghirdetett dirigens lemondta e fellépést. Mint korábban is általában, ezúttal is jó kezekbe került e műsor. Az új műsorszámokat is alapos műismeret birtokában irányította, Durkó korszakos jelentőségű művének pedig az értéknek kijáró tisztelettel és műgonddal adózott. Talán csak a vonósok számára állíthatta volna magasabbra a mércét – részükről a Halotti beszéd alaposabb elmélyülést igényelt volna, nem pusztán a szólamok többé-kevésbé korrekt megszólaltatását. S hadd pótoljak egy mulasztást, név szerint megemlítve a két kiváló szólistát, Philip Györgyöt és Pintér Dömötört – akiknek az est legemlékezetesebb perceit köszönhettük. Mellettük kevésbé tűnt remeklésnek a Nemzeti Énekkar közreműködése – érezhetően kevesebb figyelmet tudott ezúttal szentelni nekik a karnagyuk, aki az áttört zenekari partitúra egészének visszaadását biztos-pontos ütésein túl a nagyforma koncepciózus felépítésével valósította meg.

Az est nagy élményét a Halotti beszéd jelentette, azoknak is, akik korábban már hallották élőben, s azoknak is, akik legfeljebb hangfelvételről ismerték. Az interpretációt minősíti, hogy azok sem jártak rosszul, akik ezúttal találkoztak első alkalommal a művel.

Kovács Zoltán művét lendületesen játszotta a zenekar, Tóth Péter kompozíciója esetében viszont azt érdemes kiemelni, hogy immár nem az első apparátus szólaltatja meg. A zenekarhoz szólistaként Meláth Andrea társult, a gyermekkari anyagot a Marczibányi Téri Kórusiskola Leánykara énekelte. Ők a zenekari játékosok között foglaltak helyet – ami indokolható akár a pódium-adta lehetőségekkel, de talán többről, másról is szó van, hiszen ugyanaznap délután a Nemzeti Hangversenyteremben a Cseh Filharmónia Énekkara (Brno) is a Budapesti Fesztiválzenekar hangszeres művészei közé ékelődve vett részt a Polovec táncok megszólaltatásában. Virágh András Gábor műve esetében a címadást tartom kevéssé szerencsésnek.

Bő két órányi időre utópisztikus időutazáson vehettünk részt; részesei lehettünk egy olyan koncertéletnek, amelyben nem csupán az ismert-szeretett művek újrahallgatására van lehetőség, hanem olyan élményszerzésre is, amilyet más forrásból aligha tudnánk megszerezni. Ilyenkor úgy tűnik: a kortárs zenével (amiről kiderült már, hogy semmiféle szempontból sem tekinthető homogénnek) csak az a „gond”, hogy hallhatatlan… tehát, ki-ki a különböző alkalmakkor, forrásokból megismert szegmensekből kénytelen – saját használatra – képet, véleményt alkotni. Ami - megannyi hasonló értékes koncertek tanúsága szerint - korántsem érthetetlen vagy érdektelen. Csupán – mint bármely korszak zenei termésében – itt is vannak egyszeri és többszöri meghallgatásra méltó darabok…