Sajtómegjelenések

Párhuzamos életrajzok - Perényi Miklós és a MÁV Szimfonikus Zenekar



2014.05.27

Olvasva a világvándor matematikus történetét, Erdős Pál alakja az aznapi hangversenyélmény hatása alatt óhatatlanul rávetítődött a Perényiére. Dvořák Csellóversenye az Olasz Intézetben.

Tanítanak a szavak. Az elhivatott arra világít, hogy egy ügy legméltóbb szolgái többnyire nem maguk keresik a feladatot: a feladat keresi – hívja – őket. A hívó szót nem hallja más, csak akit hívnak, s az üzenet azt súgja: jöjj, hagyj ott mindent, mert te teljesen az enyém vagy. Nagyon ritkán egészen kis gyermekek is hallják ezt a szót. Úgy esett, hogy éppen azon a napon olvastam egy páratlan érzékenységgel megalkotott gyermekkönyvet Erdős Pál (1913–1996) különös életéről (Deborah Heiligman–Le Uyen Pham: A fiú, aki imádta a matekot. Naphegy Kiadó, 2014), amelynek délelőttjén meghallgattam Dvořák Csellóversenyét (op. 104 – 1894/95) Perényi Miklós (1948) előadásában. A könyv gyermekek által is érthetően, szelíd humorral és szeretettel szól a zsenialitás boldogságáról és tragikus terhéről. Olvasva a világvándor matematikus történetét, Erdős Pál alakja az aznapi hangversenyélmény hatása alatt óhatatlanul rávetítődött a Perényiére, nyilvánvalóvá téve az összefüggést. Mindkettejüket hívták, már kisgyerekként, és mindketten átadták valaminek a teljes életüket. Egyikük pályáján a számok, a másikén a hangok lettek tárgyai e feltétlen és végleges odaadásnak.

Perényi a MÁV Szimfonikusok szólistájaként, Takács-Nagy Gábor (1956) vezényletével szólaltatta meg az Olasz Intézetben a Dvořák-opuszt, melyet – mint a karmester bevezetőjéből megtudtuk – ötvenegy esztendeje, Nyíregyházán éppen a MÁV Szimfonikusok társaságában játszott életében először. Ötvenegy év alatt mások kezében egy mű elszürkül, megkopik, előadása üres rutinná silányul. Perényi vonója alatt a h-moll versenymű az első olvasat frissességével hatott, ugyanakkor végsőkig kiérlelten, kinyilatkoztatásként, értelem és érzelem egyensúlya által vezérelve. Ezerszínű hang, alig hihetően harmónia-érzékeny dallamjáték, fény és sötétség váltakozó élménye a tónusban, a legteljesebben személyes, már-már naiv „bent-lét” a karakterekben, s ugyanakkor szinte angyalian tárgyilagos, mindent tudó felülnézet. Tűz, bölcsesség, líra – a Világ egy műben elbeszélve. Teljes értékű, példátlan hangszeres és zenei tökéletességű tolmácsolás, amelyhez hasonlót, hiába kutatok négy évtized koncertemlékeiben, magam eddig ebből a darabból soha, senkitől nem hallottam. Mi más követhette ráadásként, mint egy Bach-csellószvit imádságszerűen tiszta lassú tétele.

Takács-Nagy méltó társa Perényinek. Perényi nem a földön lépdel, Takács-Nagy még valamennyire talán igen, de éppen csak érinti a talajt – ő is lebeg, a zene iránt érzett schumanni átszellemültség és tűz hevíti és emeli minden produkcióját – ezért nem lehet nem észrevenni s nem a legnagyobb ajándékok közé sorolni az ő kivételes vezénylésének formátumát. A „schumanni átszellemültség” most személy szerint épen Schumannt szolgálta: bevezetőként – köszönet érte! – a soha nem hallott Julius Caesar-nyitányt (op. 128 – 1851, vajon miért száműzték ezt a pompás művet a hangversenyprogramokról?), majd a szünet után a 4. szimfóniát (op. 120 – 1841/51). Két remekbe szabott, sűrű, tömör, nagy felhajtóerejű előadás, a schumanni bipolaritást tökéletesen leképező, éles belső kontrasztokkal. Hát persze, nem „normális” zenék ezek – de a remekmű, a nagy művészet soha nem „normális”! Nagyon szeretem Takács-Nagy Gáborban, hogy ez az egykori nagy kamarazenész, aki a hegedűt letéve oly magától értődő természetességgel vált pár év alatt nagy karmesterré, a kontroll, az „észnél levés” dolgában alapvetően különbözik más „lelkesedőktől”. Más lelkesedők (tudnék neveket mondani), minden produkciójukban transzba esnek, s egyszersmind el is veszítik az uralmat az arányok és a kidolgozás pontossága felett. Handabandázássá válik, ami lehetne kecsesen okos csevegés is. Takács-Nagynál ez soha nem történhet meg. Ő minden pillanatban figyel: hangsúlyokra, színekre, intonációra, kiemelt dallamokra, fúvósok és vonósok egyensúlyára – mindenre. Aki előttünk áll, mágus és műszerész egy személyben, jobb kezében varázspálca (amúgy TNG nem használ karmesteri pálcát), baljában csavarhúzó. A MÁV Szimfonikusokból ez a vezetés már sokszor hívta elő tudásuk legjavát, most is ez történt. Többnyire egészséges, szép vonós hangzás, kitűnő, individuális fafúvós szólók – és persze délceg rezek, ahogy az egy jó Schumann–Dvořák-koncerthez illik. Két elhivatott egy teremben, egy fogékony és tehetséges zenekar élén – öröm volt ott lenni.