Sajtómegjelenések

A vigasztaló - MÁV Szimfonikusok, Csaba Péter, Menahem Pressler



2014.05.30

CSENGERY KRISTÓF:
A Vigasztaló

Zenehallgatói eszmélésem éveiben már régóta létezett a Beaux Arts Trió, minden idők egyik legjelentősebb kamaraegyüttese (1955–2008). A rádió sokszor játszotta lemezeiket, amelyek etalont képviseltek. Diszkográfiájukban minden megtalálható, ami a standard repertoárba tartozik: Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Mendelssohn, Brahms, Dvořák, Csajkovszkij, Rahmanyinov, Ravel, Sosztakovics. A trióban a több mint fél évszázados működés során többször cserélődtek a vonósok, nagy intervallumokkal a születési dátumok között. Az alapító hegedűs, Daniel Guilet 1899-ben született, az utolsó hat évben pedig a Menuhin-növendék Daniel Hope töltötte be ezt a posztot, aki pontosan háromnegyed évszázaddal fiatalabb Guilet-nél: 1974-ben látta meg a napvilágot. De hegedült itt huszonnégy éven át a nagyszerű Isidore Cohen, a Juilliard Vonósnégyes egykori szekundja, csellózott Young Uck Kim és Antonio Meneses. Isten, úgy látszik, nagyon szerette a három alapítót, mert valamennyinek hosszú földi életet ajándékozott: Guilet 92, a csellista Bernard Greenhouse 95 évesen hunyt el, az együttes egyetlen állandó tagja, lelke, folytonosságának őrzője Menahem Pressler (1923) pedig ma is él és koncertezik, fél évvel kilencvenedik születésnapja után.

Pressler Magdeburgban született, szüleivel 1939-ben a náci Németországból Palesztinába menekült, később pedig Amerikában alapozta meg világkarrierjét versenyművek szólistájaként. Működésének súlypontja egy évtized után áthelyeződött a kamarazenére, megalakította a Beaux Arts Triót, s az együttes hamarosan általános csodálat tárgya lett: koncertjeikről és lemezfelvételeikről a kritikusok olyan hangon írtak, amely egyértelművé tette: a nemzetközi zenei világ egyetért abban, hogy játékuk technikai tökéletessége és eleganciája, mélysége és gazdagsága utolérhetetlen. Mikor több mint fél évszázad után a trió elbúcsúzott a nyilvánosságtól, a nyolcvanöt éves Pressler nem vonult vissza, hanem új fejezetet nyitott életében: vonósnégyesek partnereként kezdett koncertezni, és visszatért ifjúkori műfajához, versenyművek szólistájaként lépett fel világszerte. E minőségében jött el nemrég hozzánk is, a MÁV Szimfonikusok és karmesterük, Csaba Péter meghívásának eleget téve, egy ifjúi szellemű Mozart-koncerttel, a K. 595-ös B-dúr versenyművel a programján.

Annak idején, amikor Pressler 1976-ban Starker Jánost kísérte egy budapesti szonátaesten, Kroó György így jellemezte őt az Új Zenei Újság hallgatóinak: „… nagyszerű zongorista és kiváló kamarapartner. Puhán, érzékenyen és főként rugalmasan zongorázik, hangban, karakterben önálló és alkalmazkodó egyszerre, azt talán mondanom sem kell, hogy technikája kikezdhetetlen.” Mindezek most, közel négy évtizeddel később is megállnak, annyi különbséggel, hogy a zongorázás technikai tökéletességén a Mozart-versenymű gyors saroktételeinek fürge futamaiban itt-ott nyomot hagyott az idő – ennek ellenére mindaz, amit Menahem Pressler pusztán hangszeres teljesítményként nyújt, ebben az életkorban bízvást nevezhető ámulatba ejtőnek és példa nélkülinek. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy holmi cirkuszi mutatvány kedvéért mentünk el a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe: nézzétek, egy aggastyán, aki még mindig tud zongorázni. Nem erről szólt az este, hanem a költészetről.

Pressler kristályos billentéssel muzsikált, ujjai alatt úgy szólt a zongora, mint valami üvegharang: csengőn, karcsún, éterien. Hallatlan gyengédséggel érintette meg a hangokat, puhán formálva a dallamokat, és valószínűtlen pianókat csiholva ki hangszeréből. Egész muzsikálását finomság, bensőségesség jellemezte – az apró részletek felé forduló érzékeny figyelem. Itt minden a békéről, derűről, megértésről és erőszakmentességről szólt. És még valami, ami döntő fontosságú: Menahem Pressler itt is, most is kamaramuzsikus maradt. Úgy játszotta a B-dúr zongoraversenyt, hogy előadói magatartásában egy pillanatra sem bukkant fel az uralkodás, a versengés vagy akárcsak a vezetés mozzanata. Ehelyett mindvégig a másik féllel való kommunikáció, a párbeszéd volt meghatározó. Kérdések, feleletek, kommentárok hangzottak el, egy ma már nem ismert, szelíd zenei humanizmus szellemében. Nagy művész, nagy költő, és – bocsánat a patetikus fordulatért, de így igaz – nemes lélek volt jelen köztünk, hálásak lehettünk érte. Az emlékezetesen szép Mozart-versenyművet két megrendítő, vallomásos Chopin-ráadás követte, kotta nélkül tolmácsolva: a posztumusz cisz-moll noktürn és az a-moll mazurka (op. 17, no. 4), majd az utolsó meghajláskor a művész egy kedves mosollyal lecsukta a zongora fedelét.
Menahem, ez az ősi név azt jelenti: vigasztaló. Nomen est omen. Akinek bánata van, hallgassa Menahem Presslert – játékában megnyugvást talál.

A „körítés” sem volt akármilyen: a mindig kiváló Csaba Péter a remek formában játszó MÁV Szimfonikusok élén bevezetőül egy energiáktól duzzadó és életörömtől átjárt Figaro házassága-nyitányt vezényelt, majd a szünet után Szamosi Szabolcs orgonaművész közreműködésével Saint-Saёns 3. szimfóniája (c-moll, op. 78) zárta az estét – a műhöz méltón gazdag hangzású, mozgalmas és indulatokban bővelkedő előadásban, amely diadalmas logikával mutatta fel a szimfónia liszti fogantatású komponálásmódjának két alapelemét: a monotematizmust és a tématranszformációt.

(MÁV Szimfonikusok, Csaba Péter, Menahem Pressler – Müpa, május 24.)