Sajtómegjelenések

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2013. február 3.



2013.02.03

Nem vagyok nagy híve a zenei maratonoknak: bár tudom, hogy ez a manapság divatozó hangversenyforma új közönségrétegek toborzására alkalmas, aggályosnak érzem a jelenségben rejlő megalomániát, a mennyiségi tényező egyeduralmát, a „ki bírja tovább” üres versenyszerűségét. A Budapesti Fesztiválzenekar maratonjait azonban kivételnek érzem, hiszen itt minden órában más és más zenekar, illetve kamarazenei csoport váltja egymást, tehát nem a művészek kérkednek az állóképességükkel, a közönség pedig kedvére mazsolázhat: ha úgy tartja jónak, két koncert után egy harmadikat kihagyhat, majd egy negyediket meghallgathat – és így tovább.

Olyanok a BFZ maratonjai, mint a reprodukciós albumok egy nagy alkotó képeiről vagy szobrairól: ki-ki tetszése szerint lapozgathat bennük. És még valami tetszik ebben a hét éve zajló hagyományban: az összefogás gesztusa. Itt kora délelőttől késő estig a zeneélet sok szereplője egyet akar, és megférnek egymással olyan zenekarok is, amelyek egymás riválisai, sőt olykor nincsenek is a legjobb viszonyban egymással. A Bartók Béla életművének szentelt idei maratonon például fellépett a Nemzeti Filharmonikusok együttese Kocsis Zoltán vezényletével – és ezt a tényt a koncertközönség mindkét együttes, a meghívó és a meghívást elfogadó részéről egyaránt szép és tiszteletre méltó gesztusnak tekinthette: békés és termékeny lépésnek egymás felé, az egyik legnagyobb magyar zeneszerző művészetének védőszárnyai alatt.

         Magam két koncertet hallgattam meg az idei Bartók-maratonon: a Fesztivál Színházban a délelőtti Mikrokozmosz-válogatást, kiváló zeneiskolás növendékek szívet melengető részvételével, előtte pedig a nyitókoncertet, a MÁV Szimfonikusok műsorát. Be kell vallanom, szurkolója vagyok a MÁV-együttesnek, elfogultan hallgatom koncertjeiket – nemcsak a megmaradásért izgulva (bár e téren, ha jól tudom, jelenleg nincs félnivaló), de az utóbbi években nagyon szépen fejlődő, rokonszenves együttes jobb és még jobb teljesítményeiért is szívből szorítva. Takács-Nagy Gábor remek munkát végzett két évadon át a zenekarral, s most, őutána egy másik remek vonós és elhivatott karmester folytatja mindezt: Csaba Péter, akinek koncertjein csak lényegre törő zenélés van, unalom, üresjárat nincs soha. Most két művet adtak elő, frappáns módon az alkotói pálya elejét és végét jelölve meg a választással: bevezetőül a fiatalkori Hegedűversenyt (Sz. 36, BB 48/a – 1907/08) hallottuk a még fiatal, de már korántsem bemutatásra szoruló, kiemelkedő képességű szólista, Banda Ádám közreműködésével, majd az amerikai emigrációban keletkezett Concerto (Sz. 116, BB 123 – 1943) következett.

         A fiatalkori versenymű nyitótételében (Andante sostenuto) a hegedű magánszólama karcsú, éneklő hangon indított: Banda Ádám a zene hajlamaihoz híven érzékeltette a vágyódó dallamok wagneri végtelenségét és lírával elegyedő szenvedélyét. Érzékenyen, árnyaltan, deklamáló-gesztikus felfogásban játszott, közvetítve a zenéből áradó kifinomultságot és sebezhetőséget, a fiatal Bartók szerelmi költészetének idealizmusát. A zenekar Csaba Péter tapintatos irányításával kitűnően kísért: a telt, puha hangzás nem nélkülözte a zengést és a fényt, érvényesült a szólamszövet magasrendű kontrapunktikus logikája. A fiatalkori Hegedűverseny által az előadónak felkínált egyik nagy lehetőség, hogy a szólista anélkül, hogy a művön bárminemű erőszakot tenne, a két tételben két teljesen eltérő hangkaraktert és zenei magatartásformát mutathat be. Megragadta az alkalmat Banda Ádám is, és a második tételhez érve már sokkal karcosabb hangon hegedült, markáns ritmusokkal, indulatos hangsúlyokkal és dinamikus dallamformálással. Erős sodra volt zenélésének, amely a nyitótételben tapasztaltakhoz hasonlóan a karmesterrel és a zenekarral teljes összhangban szolgálta a tétel érvényesülését. Méltó előadásban hangzott fel a fiatalkori Hegedűverseny, ez a még ma is ritkán hallható darab, meleg fogadtatásra találva.

         Nem akarok igazságtalan lenni a kitűnő Banda Ádámmal szemben: nem az ő teljesítményének lekicsinyléseként, hanem a szünet nélküli koncert második felében hallott produkció iránti nagyrabecsülés szellemében mondom, hogy e délelőtti egy óra igazi, nagy ajándéka a Concerto nem várt mértékben remek tolmácsolása volt. Az öt tételt hallgatva nem akartam elhinni, hogy a pódiumon a MÁV Szimfonikusok, Budapest egyik elismert, feltörekvő, de mégsem első vonalbeli együttese játszik – a mű olyan szuggesztíven és olyan imponáló kidolgozottsággal hangzott fel. Színekben bővelkedő, lágy balladai indítás adta meg az Introduzione kezdetének rangját, majd a gyors részbe vezető átmenet figyelemreméltón feszült és drámai alakot öltött. A tétel főszakaszát a zenei beszéd erős sodrása, tartás és indulatgazdagság jellemezte – de egyszersmind karaktergazdagság is, amely minden átmeneti ellágyulás lírai szigetének megteremtette a maga tónusokban és dinamikai árnyalatokban manifesztálódó zenei mikroklímáját. Igazán jók voltak a zenészek: magvas vonóskar, csillámló színeket kikeverő fafúvók, aranylón zengő rezek. A Giuoco delle coppie rugalmasan, lélegző előadásban hangzott fel, ismét csak sok színnel és életteli hangsúllyal, jobbnál jobb egyéni és kamarazenei teljesítményekkel (fagott, oboa, klarinét, rézfúvók). Az Elegia Csaba Péter megformálásában nem nélkülözte a tétel jellegzetes „Könnyek tava” atmoszféráját; az Intermezzo interrotto bensőséges honvágyhangjába ékelődő közjáték éppen olyan nyersen-durván hatott, amilyen karaktert ez a karikatúraszerű részlet megérdemel. Végül a finálé legnagyobb erényének a zenélés ereje és szenvedélye mellett és ellenére érvényesülő tudatos építkezés jelenlétét éreztem. Brávó, MÁV Szimfonikusok, brávó, Csaba Péter!