Sajtómegjelenések

Pressler, Szamosi, Csaba, MÁV Szimfonikusok



2014.07.01

Pressler, Szamosi, Csaba, MÁV Szimfonikusok

A MÁV Szimfonikusok bérleti hangversenyének műsora kifejezetten a hagyományokat követte: egy nyitány és egy versenymű után (mindkettő Mozarttól) egy romantikus szimfóniát tartalmazott (Saint-Saënstól). A szép program ellenére a koncert igazi vonzerejét, ünnepszámba menő nagy eseményét a vendégművész, Menahem Pressler jelentette. Az ötvenéves működés után 2008-ban visszavonuló Beaux Arts Trió alapító zongoristája, a háború utáni időszak egyik legnagyszerűbb kamaramuzsikusa, zongoristák és kamarazenészek nemzedékeinek mestere ezúttal a nevével - minden sokoldalúsága mellett - kevésbé szorosan összefonódott szerepben, egy Mozart-zongoraverseny szólistájaként jött el Budapestre. S ajándék volt számunkra, akik ott lehettünk, hogy ebben a minőségében is hallhattuk őt.

Ezt megelőzően azonban meghallgathattuk a Figaro házassága nyitányát is a zenekar művészeti vezetőjének, Csaba Péternek a vezényletével. Biztató előjelet és nagyszerű ráhangolódást jelentett ez a zongoraverseny előtt: az indulás tökéletes precizitása már erőteljesen éreztette azt a magas fokú igényességet, amelyet Csaba Péter jelenléte magával hoz; s az egész nyitány székéhez szögezte a hallgatót feszes energiájával, és formálásának intenzitásával, színeinek csiszoltságával és kiegyensúlyozottságával. Az volt a benyomásom: a MÁV Szimfonikusok egész általam ismert pályájának tetőpontjára jutott, s immár tagja a legjobb magyar zenekarok szűk csoportjának.

Menahem Pressler ebben a várakozásteli pillanatban vonult be a pódiumra, Csaba Péter gyengéd támogatásával, de a legkevésbé sem keltve a gyengeség benyomását. Mozart utolsó, K 595-ös B-dúr zongoraversenyében már a belépés pillanatában világossá tette, hogy különleges élményben lesz részünk. Pressler játékát semmiképp sem a muszkuláris értelemben vett erőteljesség jellemzi elsősorban. Ami azonban a zongorahang szépségét és - igen - intenzitását illeti, a szólista lenyűgözött minket. Megvallom, tulajdonképpen nem tudom megmagyarázni, mi adja ennek a hangnak a rendkívüli sugárzását, azt a csengő-bongó kvalitást, ami oly tökéletesen Mozart és a zongoraverseny szelleméhez lett alakítva - talán valamifajta különleges ujjlegato, talán a billentés valamiféle fortélya - nem tudom, de a 20. sor tájékán úgy szólt a piciny Pressler által mindenfajta erőlködés nélkül megszólaltatott zongora, amilyen plaszticitással sokszor még önmagában, zenekar nélkül sem halljuk megszólalni.

Menahem Pressler művészetének természetesen számos további fontos összetevője van, de az első, amelynek a hallgató a hatása alá kerül, maga a hang. Ezt követi a zene lélegzése, a tagolás természetes nyugalma és hajlékonysága, az egész előadás életteli és színekben gazdag jellege. A futamok izmosnak talán nem hatnak, de Pressler előadása igenis bővelkedik jelentős emfatikus pillanatokban és akcentusokban, miközben - a hangok említett különleges kohéziója ellenére - az artikuláció is érzékenyen differenciált, s a teljes legatótól a ruganyos nonlegatóig terjed. A lassú tételben pedig ünnepi és emelkedett pillanatoknak voltunk tanúi: miközben Csaba Péter a legnagyobb precizitással kontrollálta a részleteket („Az iskolázottság az a kulcs, mellyel kinyithatjuk a szív kapuit" - mondja Mozart Szentkuthynál), a Menahem Pressler játékából, sőt jelenlétéből áradó mennyei nyugalom gondoskodott a lényegről. A zárótétellel kapcsolatban pedig mit említhetnék még? Talán a nyugalom mellett a derűt, a cadenza beszédességét, a leheletszerű pianók és a szólóhangszer és a zenekar közötti párbeszéd finomságát - mindazokat a kivételes tulajdonságokat, amelyekben azután a Chopin-ráadásokban újra, immár búcsúzásképpen, részesülhettünk.

Saint-Saëns III., c-moll szimfóniája, a nevezetes Orgonaszimfónia, mindig újra meglepi a hallgatót elképzelésének alapvető, bájos szemtelenségével - tulajdonképpen minek egy romantikus szimfónia zenekarának egy orgonát a nyakába rakni - ha legalább még versenyműről volna szó? És úgy, hogy a zenekarban még zongora is szerepel? S miután tudjuk, hogy a mű vége felé az orgona minden regiszterével és fortissimóban fog zengeni... De a darab azután minden alkalommal szerethetőnek bizonyul, mert mindez valami nehezen meghatározható üdeséggel társul. Szamosi Szabolcs orgonaművész és a zenekar és karmestere sikerrel tettek meg mindent azért, hogy a művet ezúttal is rokonszenvesnek találjuk. Csaba Péter a rendkívül határozott és erőteljes, mégis érzékeny és érzékiséget mozgósító irányítása, a színek és karakterek imponáló kidolgozottsága, illetve a szebbnél szebb zenekari színek, így a csellószólamé vagy a fúvósoké, messze űzte az elnagyoltság vagy a hatásvadászat veszélyét. A Szamosi Szabolcs által megszólaltatott orgona pedig úgy tudott főszerepet vinni az előadásban, hogy minden tekintetben meggyőzően alkalmazkodott is a zenekarhoz, s valóban részévé tudott válni az együttesnek.