Sajtómegjelenések

Rost, Kesselyák, MÁV Szimfonikusok



2014.03.01


Sok éve a MÁV Szimfonikus Zenekar működésének rendjéhez tartozik, hogy az együttes időről-időre gálakoncertet rendez egy-egy jelentős énekes számára, de legalábbis olyan hangversenyt ad, amelynek középpontjában a szóban forgó művész áll. Ez a gyakorlat szorosan összefügg azzal a szereppel, melyet a zenekar hagyományosan játszik különféle hazai és külföldi operaprodukciókban. A meghívott énekes az elmúlt évek során nem egyszer volt Rost Andrea, akivel a MÁV-zenekar régóta jó kapcsolatot ápol. Januárban ismét az ő fellépése szolgált az együttes Müpa-beli műsorának fő attrakciójául. Adekvát volt a hangverseny dirigense is, a MÁV Szimfonikusok karmesterének titulusát viselő Kesselyák Gergely, akinek pályája összeforrt a zenés színpadi produkciókkal, s ily módon a vokalitással.

Különlegesen igényes összeállítású műsort hallottunk, amely akár a Bécs arcai címet is viselhette volna, hiszen a három zeneszerző, akinek négy műve a programon szerepelt, mind szoros szálakkal kapcsolódik a városhoz, annak két eltérő zenetörténeti korszakát képviselve. A félénkebbeket akár el is riaszthatta a művek listája, a tapasztaltabb zenehallgatók azonban tudják: sem Alban Berg Hét korai dalától (1905/08), sem Erich Wolfgang Korngold két most megszólalt művétől (Straussiana, 1953; A halott város - Marietta dala, 1920) nem kell tartani: nem „modern", előremutató darabok ezek (még a Berg-mű sem), inkább túltelített posztromantikus oldatok. A második részt kitöltő mű, Beethoven 4. szimfóniája (B-dúr, op. 60 - 1806) pedig az eggyel korábbi századforduló képviseletében végképp nem egyéb, mint jól ismert zenei táj.

Rost Andrea hangjának minden színárnyalatát és dinamikai fokozatát latba vetve, igényesen részletező, a dalok hangulatvilágára érzékenyen reflektáló előadásban tárta elénk Berg Hét korai dalának tartalmait. Meggyőzően érvényesült a Nacht (Éj - Carl Hauptmann) lírai, posztromantikus megszólalásmódja és a Lenau-szövegű Nádi dal (Schilflied) vágyakozó-szenvedélyes hangja. Storm Csalogányában (Die Nachtigall) ismét vágyakkal találkozhattunk, ám ezúttal életöröm-ittas változatban, az érzelmek áradásán átszűrve. Rilke versének (Traumgekrönt - Álomkoronásan) bergi megzenésítésében az énekesnő biztos érzékkel találta meg az emelkedettség tónusát, majd a két következő dalhoz (Johannes Schaf: Im Zimmer - Szobában; Otto Erich Hartleben: Liebesode - Szerelmi óda) az érzelmi telítettség mellett a szinte nyitva maradó befejezés talányos hangulata szolgált számára interpretációs kulcsként. Végül a ciklust záró Paul Hohenberg-megzenésítés, a Sommertage (Nyári napok) az átszellemültség hangján búcsúzott a hallgatótól. A halott város népszerű részlete, Marietta dala fájdalmas vágyakozással, nosztalgikusan és líraian csendült fel Rost Andrea szopránján. Az előadás érzékeltette az operarészlet műfaji komplexitását is: azt, hogy van ebben a dalban valami nemesen operettszerű, amit az énekelt szólamba ékelődő próza-recitáció - Es hat noch eine Strophe - weiß ich sie noch? (Van még egy versszaka - tudom-e még?) - még inkább kiemelt és aláhúzott. És nem feledkezhetünk meg a tolmácsolás jellemzésekor arról a hamisítatlan alkonyat-ízről sem, amelyet a dalban az énekesnő megérzett, s amelyet belőle felszínre hozott. Egy másik dal, Puccini Gianni Schicchijéből Lauretta dala szolgált Berg és Korngold után ráadásként.

Az eddigiek alapján úgy tetszik, ez az est Rost Andreáé volt, az ő művészi teljesítménye ragyogta be a kétórás programot. Ez kétségkívül így volt, de még a kiváló szoprán magas színvonalú produkciói mellett is fel kellett figyelni arra a született muzsikusokat jellemző rátermettségre, professzionizmusra és eleganciára, mellyel Kesselyák Gergely vezényelte a MÁV Szimfonikusokat. Korngold a Straussianában a túlcsorduló bájra, az érzéki túltelítettségre játszik rá a hangszerelés túlfinomultságával. Van az egészben valami fülledt - és ezt az előadás remekül kihozta a műből. Mint ahogyan fogékonyan reagált Kesselyák arra a kettős nosztalgiára is, amely a darab sajátja. Nosztalgikus már eleve a Johann Strauss-keringők világa, aki pedig erre gondol vissza, azt a nosztalgia iránti nosztalgia keríti hatalmába. Sokkal primerebb, sokkal kevésbé rafinált, ám annál elementárisabb érzelem- és indulatvilágú mű Beethoven 4. szimfóniája. Itt az energia, a feszültség, a kontrasztgazdagság a kulcsfogalom - és Kesselyák rendkívül dinamikus vezénylésében is ez uralkodott. Pontos irányítását követve a zenekar telt vonóshangzással, rajzos fúvós szólókkal, feszesen lüktető ritmussal, drámaian és fordulatosan szólaltatta meg Beethoven szimfóniáját - olyan magas színvonalon, amelynek hallatán a közönség nem véletlenül követelte ki a finálé ismétlését.