Sajtómegjelenések

A MÁV Szimfonikusok új Rózsa Miklós CD-jéről



2014.04.01

Érdekes és tanulságos hallgatnivalót kínál a NAXOS Rózsa Miklós két művét tartalmazó CD-je. A MÁV Szimfonikus Zenekar Mariusz Smilnoj vezényletével játszik, előadásukban Gilad Karni szólójával a Brácsaverseny, majd a Magyar szerenád csendül fel. Rózsa Miklós neve hallatán elsősorban a filmzeneszerzőre gondolunk, a mozirajongók sorolhatják is a híres filmeket (élükön az egyik Oscar-díjas produkcióval, a Ben Hurral). Pedig rendszeresen komponált egyéb műfajokban is; az Op. 1-t 1927-es darabja kapta (Serenade), s csaknem hat évtizeddel későbbi az Op. 40 (Hegedű szóló-szonáta). A felvételen szereplő művek opusz-száma néha megtévesztő: a Magyar szerenád (Op. 25) a párizsi évek egyik darabjának átdolgozása. A Brácsaverseny (Op. 37) a zenekari művek sorában az utolsó.
A művek érdekességét többek között az adja, hogy a hangversenytermi darabokban is mennyire „átjön” a szerző vizualitása; a darabok program nélkül is láttatóak, markáns karakterek, egyértelmű-konkrét hangulatok sorjáznak bennük. Az pedig egyaránt érdekes és tanulságos, hogy mennyire megmaradt magyarnak a szerző zenei anyanyelve. Életrajzából tudott, hogy maga is gyűjtött népdalokat – de az is, hogy korántsem a feltérképezés igényével közeledett a népzenéhez, hanem kizárólag a zenei anyag (a melodika, s megannyi jellegzetes ritmusképlet) foglalkoztatta. Ha idehaza élő szerző komponál ilyen népies dallamokat (amelyekben tudatosan népzenei idézet nem szerepel), akkor könnyen megkapná az epigon besorolást. Rózsa Miklós esetében az a csodálatos, hogy mennyire erősnek, tartósnak bizonyultak a fiatalkori élmények, kimeríthetetlen forrásául szolgálva megannyi invenciózus tételnek.
A Magyar szerenád öt tétele Mariusz Smolij vezényletével, a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában bátran felveheti a versenyt a hazai „divertimento-korszak” leginvenciózusabb kompozícióival. Itt a népzene nem valami kötelező penzum, a közérthetőség és az énekelhetőség szempontjának szem előtt tartásával, hanem átintonáltan jelentkezik, a fantázia képzeletbeli színpadán, ahol – az érdeklődő figyelem légkörében – otthonosan érzi magát.
Köszönhető ez persze a remek előadásnak is: a zenekar még a „túlírt” részekben sem teszi idézőjelbe (s kérdőjelezi meg) a közlendő és a közlés létjogosultságát. Zeneileg problémátlan a játszanivaló, a hangszerelés megannyi hangszernek/szólamnak biztosít szólista-szerepet. A szerzőt szolgálja az interpretáció, egyszersmind a potenciális hallgatóságot is. A kikapcsolódást segítő, súlytalan muzsika, ami ugyanakkor nem elégszik meg a háttérzene szereppel: magára vonja a figyelmet.
A négytételes Brácsaverseny felett inkább eljárt az idő; a versenyműtől elvárt kihívást aligha jelenti a szólistának. Remek lehetőség viszont szólista és zenekar együtt-muzsikálásához, különböző viszonylatokat teremtve meg az előadó-csoportok között. Mindazonáltal méltán került megörökítésre a mű, amelyet 1984-ben Pinchas Zukerman szólójával, André Previn vezényletével ismerhetett meg az ősbemutató pittsburghi közönsége. Az izraeli Gilad Karni szép hangon játszik, játékán érződik a kamarazenei jártasság és a zenekari szólista-gyakorlat egyaránt.
Néha a távlatok segítenek – az idegen kultúra sajátossága könnyen definiálható, jellemezhető. A magyar tónust, hangütést, jelleget a külföldiek biztosabban megítélik, mint azok, akiknek zenei anyanyelvéről van szó. Rózsa Miklós zenei anyanyelvének magyarságához nem fér kétség – ehhez járul a filmzenéken szerzett tapasztalat alapján a láttatás képessége – s akkor máris nyilvánvaló: érdemes volt hangfelvételen rögzíteni e két művet. Minden bizonnyal hasonló eredménnyel járnak a további szerzői albumok, melyeken ugyancsak a MÁV Szimfonikus Zenekar játszik. (NAXOS 8.570925)